“Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön!” (Mt 24:46)
Képzeld el, hogy megígéred az édesanyádnak/párodnak/lakótársadnak, hogy jó, majd akkor te most elmosogatsz. Az illető elmegy otthonról, neked feltűnik, hogy épp a kedvenc sorozatodat adják a TV-ben, vagy valaki épp rád írt fészen. És akkor kicsit a mosogatást inkább eltolod. És most emelje fel a kezét, aki ismeri az érzést, mikor anyu/apu/feleség váratlanul korábban megjön, és neked felgyorsul a szívverésed, és úgy pattansz fel, mint a bokorból kiugrasztott nyuszi, hogy hirtelen valahogy a másodperc tört részében mosogatást imitálj.
Meg ilyen az is, mikor gyorsan bezárom a pinterestet a gépemen, mikor látom, hogy a főnököm közelít felém.
És emelje fel a kezét, akinek egy leheletnyit sem változik meg a járása, mikor észreveszi, hogy valaki egyértelműen figyeli, vizslatja őt. Ilyenkor rendesen tudatosul bennem, hogy a lépés nem automatikus, hanem nekem kell egymás után váltogatva pakolgatnom a kis lábikóimat.
És milyen jól esik, amikor pont sikerül! Amikor gyönyörűen jön ki a lépés, amikor tényleg csak a munkafelület van megnyitva a számítógépen, amikor tényleg úgy találnak, hogy épp végeztél a mosogatással, és még a tűzhelyet is letörlöd a végén. Eltölt a büszkeség, hogy áhá! Most ő is látja, most nézze meg jól, raktározza el a látványt!
Néha eljátszazodok a gondolattal, hogy mikor találhatna rám az Úr. Mikor valami egészen szép dolgot művelek, eszembe jut, hogy na jó, most jöhetsz, most majd dagadok a büszkeségtől, ha megnyílik az ég, és szembenézek veled. Máskor meg, mikor a negyedik hajléktalan mellett sétálok el, mert túl sok, és egyszerűen nem győzöm, és nem lehet.. akkor vajon mit mondana az Úr? Hogy “ó, megértelek, hát téged vár a burzsuj irodád, nem jut mindenkinek, de azért büszke vagyok rád”? Bizony van, hogy nagyon dominálnak a “légyszi, most inkább még ne gyere” pillanatok.
Pedig jó lenne mindig készen állni. Úgy élni, hogy bármikor megtalálhat. Úgy élni, hogy minden percemben bátran eszembe juthat, hogy biztosan gyönyörködik bennem, és akármikor lep meg majd az égből alászállva, én nyugodtan mosolygok majd rá. Mert épp “elvégeztem a mosogatást” amit rám bízott, és még “a tűzhelyet is igyekszem letörölni” csak úgy, önszorgalomból.
Kihívás:
Arra kérlek ma, hogy légy jelen tudatosan a napodban. Tegyél mindent úgy, ahogy máskor szoktál, de közben figyeld magadat kívülről. Hogy mit teszel, hogyan teszed, és mit gondolsz közben. Ne csinálj semmi mást, ne változtass semmin, csak figyelj és ha teheted, jegyzetelj. Aztán a nap végén ülj le, és nézz végig az elmúlt tizenakárhány órán. Gondolkodj el azon, hogy mikor vállaltad volna büszkén, hogy szemtől szembe jöjjön az Isten, és mikor ástad volna el magad, tudván, hogy Ő azt is látja, amit gondolsz. Merengj el azon, hogy boldog szolgája lennél-e az Uradnak… ha ma épp visszajönne, egyáltalán munkában találna?
Sárközi Andrea
