“Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az ÚR.” (Zsolt 41,2)
Hiszem, hogy a gyermekkorban látott példák egy életre belénk ivódnak, és akarva-akaratlanul, de befolyásolják gondolkodásunkat és személyiségünket. Jók és rosszak egyaránt. Emlékszem, hogy gyerekként sokszor voltak „furcsa” vendégeink otthon. Hogy pontosabb legyek: nagymamám vendégei voltak. Emlékszem, hogy egy idős ember, akinek senki közeli hozzátartozója nem volt, gyakran szállt meg nálunk. Irritálónak éreztem a jelenlétét, nem is beszélve arról, hogy vizitjei gyakran napokig tartottak. De nagymamám befogadta, és azt mondta, hogy ez így jó és így helyes, mert neki nincs senkije. Arra is emlékszem, hogy cigány barátnői közül is beinvitált a konyhába néhányat, és nem volt ritka az sem, hogy asztalhoz ültette és megvendégelte őket. Nem kurgatta el, nem fizette ki őket holmi aprósággal, hanem ételt adott nekik és azon túl önmagát, a társaságát, az érdeklődését. A nagykonyhánk az év minden napján egyfajta alkalmi kávézóvá vált, ahová bárki bejöhetett, bárki elmondhatta gondját-baját, magányát, keserűségét. Amikor pedig a család egyik vagy másik tagja kérdőre vonta nagymamámat a hívatlan idegenek látogatásai miatt, akkor szelíden csak ennyit felelt: Most mit csináljak? Küldjem el őket?
Azt hiszem, hogy a nagymamám egyedülálló ember a maga nemében. Mai napig nem változott. A szemeim előtt lejátszódó epizódok pedig egy életre az emlékeimbe vésődnek. S ha az arcok, a szavak, a történések ki is kopnak a gondolataimból, a szeretetet, az odaadás nagymamám részéről megmarad. Bennem dobog akkor, amikor lenéző hangnemben beszélnek egy-egy emberről, mintha már nem is lenne az, mintha embersége helyett már csak valami fosztóképzővel ellátott létező lenne. Fáj, mert tudom, hogy ő is az, igen, valamiben hiányt szenvedő, de mégis Isten teremtménye, akiben a Teremtő gyönyörködik. Bennem dobog akkor, amikor az utcán ilyen sorsok jönnek elém, és amikor már nem csörög apró a zsebemben s csak egy-egy imát tudok már felajánlani.
Boldog az, aki nem lelkizi el a keresztyénségét. Akinek nem áll meg ott a hite, hogy önmagára és szeretettjeire van gondja csupán. Boldog az, aki annak is adni tud, akitől nem várhat semmit sem vissza. Boldog az, aki nem csak felfelé tekint, hanem a körülötte lévőket is látja: a kukák mellett ücsörgőt, a szemetesből evőket, a gyámoltalanokat. Boldog az, aki nem csak néz, de lát is, és még boldogabb az, aki tesz akár egyért is valamit. Boldog ember az, mert tudja: Isten is így hajolt le hozzá Jézusban.
Kihívás:
Nézz a mai napon körbe magadon! Lásd meg azt, akinek RÁD van szüksége! Hajolj ma afelé, aki talán nem tudja viszonozni jóságod! Segíts ma egyvalakin!
Homoki Gyula
