Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. (Rom 12:15)
Hozzászólunk, kedvelünk, továbbadunk. Gratulálunk, együtt érzünk, részvétet nyilvánítunk. Nevetünk, meglepődünk, kacsintunk, mérgesek leszünk, visszamosolygunk… Az utóbbi időben az élet úgy alakult, hogy leginkább Facebookon örülünk és sírunk, és mi magunk is itt várjuk másoktól ezeket az együttérzéseket. Jól működik a rendszer: egy szép helyen járok, barátok vesznek körül, vagy végre hazajött a távolban élő rokon, együtt a család, és én már alig várom, hogy másoknak is megmutathassam, elmondhassam. Hogy velem együtt örüljenek. Minél többen érzik egyszerre, az öröm annál nagyobb lesz.
A közösségi média kapcsán sokszor beszélünk exhibicionizmusról, felvágásról, lájk-vadászatról – ezzel együtt önbizalomhiányról és elismerésre való vágyakozásról. De ha épp nem ítélkezni akarunk saját magunk fölött, akkor rájöhetünk, mennyire fontos volt számunkra mások visszajelzése már a Facebook előtt is. Szükségünk van egymásra, amikor az érzelmek feldolgozásáról van szó. Hogy gyorsan felhívhassunk valakit, és elmesélhessük neki a jó hírt. Hogy legyen, aki meghallgatja a rossz hírt is. Nemcsak a tragédiát, de a napi szomorúságunkat is. Ha megbántanak, ha összeveszünk valakivel, ha mi voltunk hülyék, de már bánjuk. Mindent könnyebb megélni, ha az ember érzi, hogy nincs egyedül.
Egyesek szerint Pál talán azért írja előbb, hogy örüljünk az örülőkkel, mert az nehezebb, mint együtt sírni a sírókkal. Ha valakit sírni látunk, az érzelmi válaszunk általában szinten önkéntelen, természetes és mindenféle rejtett szándéktól mentes. Együtt érzünk, egyszerűen azért, mert emberek vagyunk.
De talán a legönzetlenebb emberrel is előfordul, hogy a gratulációjába – bár maga is szégyelli – de némi irigység vagy keserűség vegyül. Például, amikor látom, hogy mekkora eredményeket érnek el a kortársaim, vagy nálam fiatalabbak. Miközben gratulálok, az jár a fejemben, hogy hogyan csinálták? És mikor? És ehhez képest mit értem el én? Vagy amikor a TeSó blogon a szeretett szerkesztőtársaim valamelyike egy nagyon mély és őszinte, vagy épp megrázó bejegyzést ír, amire ráadásul sokan reagálnak. Örülök, mert a célunk közös – de közben arra is gondolok, hogy én miért vagyok ennyire üres… Nem vagyok őszinte, vagy valamiért Isten nem akar felhasználni? Már a századik eljegyzést látom, nekem meg még párom sincs, mindenki utazgat a világban én meg már évek óta lakásra gyűjtök – annyi minden lehet még, ami megnehezíti az őszinte együtt örülést. Ez a parancsolat ugyanis erről szól: szívből jövő, igazi örömről, és nem a saját eredményeim miatt, hanem magamtól teljesen függetlenül, valaki másért. Érdekes, hogy Isten néhány törvénye abszolút a belsőnkre, a gondolatainkra, az érzéseinkre vonatkozik. Jézus még azt is mondja, hogy a paráznaságot és gyilkosságot tiltó parancsolatok sem csak a gyakorlatban érvényesek, hanem a vágyainkat és érzéseinket is korlátozzák.
Pál tehát arra tanít, hogy őszintén örüljünk a mások boldogságának, még akkor is, ha a saját életünkben épp nincs különösebb ok az örömködésre.
A mai napon, amikor a Facebook hírfolyamodon végigmész, és látod a feléd nyújtott, elismerést, gratulációt – szeretetet – kérő kezeket: légy bőkezű.
Molnár-Kovács Dorka
