„Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Ján 20:29)
Ezek a szavak sokak számára tűnhetnek ismerősnek, sőt talán maga a történet is, melyben Jézus, egyik tanítványának, Tamásnak mondta a fenti kijelentést. Tamás látni és tapintani akarta a hegeket Jézus testén, különben nem volt hajlandó elhinni neki, hogy valóban Őt látja feltámadva. Annak ellenére sem, hogy Jézus mindezeket saját maga jelentette ki, halála előtt.
Azt hiszem, sokan tudnánk azonosulni a hitetlenkedő Tamás szerepével. Gyakran az sem elég, ha látjuk. Tapintani, érezni, megtapasztalni akarjuk a dolgokat, méghozzá azonnal. Megszületünk bizakodó, csupa szív, mindent elhívő és minden jóban bizakodó Isten alkotásaiként, s aztán minél többet élünk ebben a földi világban, annál inkább fertőz meg minket a félelem, a kétely, a bizonytalanság, a rossz tapasztalatok, mígnem eljutunk arra a pontra, ahol épp most tartunk. Oda, ahol már könnyebb megkérdőjelezni valamit, mint kiállni mellette. Mert mi van akkor, ha az a valami, amiben, vagy akiben hiszek, cserben hagy, nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet? Igen, mindig könnyebb a kétkedő hit, de vajon Istenhez méltó-e? Ő mindig mélyebbre lát bennünk és jóval túllát a körülményeiken. Miért ne tehetnénk mi is ugyanezt a hiten keresztül?
„Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sámuel 16:7)
Nap, mint nap küzdök az ellen, hogy ne azt lássam az emberekben, ami a szemem előtt van, ne a hibáikat, sérelmeiket, ballépéseiket, mulasztásaikat vagy épp tökéletlenségeiket és kudarcaikat. Hogy ne mindezek alapján bánjak valakivel, hanem lássak tovább, mert Isten is ezt teszi velem szemben újra és újra. Ő nem ragad le az esendő énem mellett, látja bennem, azt is, aki a legjobb pillanataimban lenni tudok. Azokban a pillanatokban, amikor a legtisztábban látom magam előtt, hogy mit vár tőlem, és kész vagyok azt meg is tenni.
Ugyanakkor hiszem, hogy Isten szeretné, ha képesek lennénk tovább látni egy adott élethelyzetben is! Szeretné, ha nem azt látnánk, hogy nem megy, hogy nehéz küzdeni, hogy úgy tűnik, soha nem lesz vége ennek a fájdalmas időszaknak, soha nem sikerül elérnem azt a bizonyos célt, soha nem találok rá a hivatásomra, vagy, hogy a házasságom, kapcsolatom a szeretteimmel, barátaimmal így marad, mert minden jel erre mutat. Nem a jelek vagy körülmények döntik el, hogy mi lehetséges és mi nem az életünkben, de még a törekvéseink sem.
A hit ad látást a lelki szemeinknek és segít tovább haladni akkor is, amikor úgy érezzük, már nem leszünk képesek megtenni a következő lépést. Mert a hit fölfelé tekint, amikor mi csak a kézzelfoghatót látjuk, de az Istenbe vetett hit az, ami által valósággá lesznek a remélt jó dolgok az életünkben. A bizakodó lelkület az, ami miatt a hit boldogít és az a szilárd meggyőződés, mellyel hiszed, hogy az élet több a láthatónál. Több a látható rossznál és jobb a látható jónál!
„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsidók11:1)
Kihívás: Ma láss tovább a jelenednél! Láss tovább annál, amit ösztönösen gondolsz vagy teszel! Láss túl az emberin és légy bizakodó lelkülettel önmagaddal, másokkal, a körülményeiddel szemben! Hidd, hogy az Istenbe vetett hit által, örömöd lesz az életben!
