„Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem!” (Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő)
Hosszú ideig együtt éltünk, már-már megszoktam, hogy éjszaka felébreszt a Kétség, és rámutat a sarokban sompolygó Kudarcra, aztán mellém bújik a Stressz, és reggel a Félelemmel együtt kavargatom a kávém. A mosogatást Elégedetlenséggel ketten együtt végezzük, és egy egyszerű beszélgetés során milyen gyakran előbújik a szék alól a Harag. A Bizalmatlansággal kézen fogva sétálunk, és mikor hazaérek, a Csalódás már tárt karokkal vár, Magány pedig hencegve újságolja, hogy eltervezte az egész estémet. Szűkül a szobám, túl sokan vagyunk, összeszorítanak, vállamra ülnek, már-már megfojtanak, és egyre inkább belém olvadnak mind.
Aki ismeri Lázár Ervin letehetetlen gyerekregényét, amelynek első oldalán található a fenti idézet, az tudja, hogy a főhősünket Mikkamakka kézen ragadja, magával húzza a Négyszögletű Kerek Erdőbe, ahol rengeteg örömmel és kalanddal találkozik – és ahol nem talál rá többé a Szomorúság.
Egy nap Mikkamakka hozzám is eljött. Már nagyon vártam őt. Hosszú utat tett meg, míg idetalált, de megérkezett. Halkan kopogott, és bemutatkozott.
Az én Mikkamakkámat Bizalomnak hívják.
„Seregek Ura, boldog az az ember, aki benned bízik!” (Zsolt 84,13)
Bizalom igazán egy karizmatikus személyiség. Nem az a gyönge, nádszálvékony Bizalomka, hanem a jól táplált, erőskarú, határozott akaratú. A Bizalom, amelyik nem hagyható figyelmen kívül. Aki nem tűr meg levegőrontót maga körül. Akit meglátva szökve fut és rohan minden és mindenki, akinek céljai az övével ellentétesek.
Amikor az új vendégem belépett, a zsibongó s fejemet fájdító vendégek megrémültek. A Kételkedés volt az első, aki olajra lépett. Az Elégedetlenkedés is követte, majd a Csalódás. Pár nap múlva a Kudarc, a Hálátlanság és a Harag is felszívódott. A folyton fecsegő Félelem sokáig erősen kapaszkodott, még az én kezemet is megragadta, hogy együtt maradhassunk – de már a Bizalomé voltam. Így elviharzott, síricsend lett. Ennyi történt. Bizalom csöndes jelenléte átjárta a szívemet, bár a régi vendégek árnyékát még mindig éreztem. Az illatuk, a lépteiknek nyoma megmaradt. De ahogy az idő telt, és Bizalom berendezkedett, lassan mind nyomtalanul eltűntek.
Ennek már jó ideje. Természetesen néhányan még el-eljönnek. Talán véglegesen sosem szabadul meg tőlük az ember. A Nyugtalanság és a Kételkedés rendszeresen bezörget, néha be is bújik valamelyikük az ajtó alatt, de az örök vendéget nem igazán csípik. Le is lépnek hamar. Jó ez így.
Kihívás:
Ma nézz szét önmagadban, fedezd fel, hogy mi az, ami betölti az érzésvilágodat! Kik a vendégeid? Ki kísér el mindennap az utadon, kit vendégelsz meg naponta? Ismerd be, ha szükséged van Mikkamakkára! Néha kérni sem kell, csak akarni, és jön.
Baranyi Eszter
