Elég nehezen viselem el, ha főnökösködnek felettem, pattognak és parancsolgatnak nekem. És itt nem a bölcs vezetői irányításra gondolok, hanem arra a bizonyos fület és lelket sértő hangvételre, amit a hatalom által megbűvölt emberek engednek meg maguknak – feltételezésük szerint szükségszerűen és jogosan. Ha ezt bárhol magam körül csak megneszelem, pillanatok alatt sercegő bombává válok. Viszont hatalmas volt a meglepetésem – inkább szégyenérzetem – akkor, mikor azzal szembesültem, hogy ezt a hangot és ezt a magatartást én is képes vagyok produkálni. Vezetőként vagy bármiféle hatalommal, többlettel, dominanciával rendelkezve sokszor átalakulhat a kép, és a korábban megértett személy a pillanatok töredéke alatt válhat elítélendő magatartásúvá. Ijesztő tud lenni, mennyire túlnőhet rajtunk a hatalom, nyilvánuljon az meg a munkahelyen, az iskolában, a családban vagy épp a baráti körben. Ha nyeregben vagyunk, hajlamosak lehetünk elfelejteni, milyen a pálya szélén állni, elfelejteni kérni, megérteni, dicsérni és biztatni.
Nekem épp ezért hihetetlen nagy példa Jézus magatartása ebben a dologban. Egyszerűen lenyűgöző, ahogy Ő az istenségét, a prófétaságát, a befolyását, az abszolút dominanciáját kezelte. Az, hogy Ő istensége mellett tudott kicsivé lenni. Tudott lehajolni, tudott mélyen a szemébe nézni azoknak, akiket teljes joggal meg is vethetett volna, nem ment bele büszkeségi játszmákba, sőt azzal, hogy megmosta a tanítványai lábát valami olyat tett, ami akkor – és azóta is – igencsak derogál nekünk.
„Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom nektek: a szolga nem nagyobb az uránál, és a küldött sem nagyobb annál, aki elküldte őt.”
és a csattanó:
„Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek.” (János 3,14-16)
Azt hiszem, ha valamit ez a böjti sorozatunk megerősített az az, hogy a mi boldogságról alkotott elképzelésünk, nem igazán egyezik meg az Isten boldogság-képével. Most őszintén: hát miért lennék én boldog attól, hogy valami olyan nagy szívességet, kedvességet teszek meg a felebarátommal, amit ő nem is viszonoz nekem, sőt talán nem is akarja, és lehet, még minimális hálát sem mutat majd ezért? És miért lennék én boldog attól, hogy a jól megérdemelt lóról leszálljak a leuralt embereimhez?
Szerintem a lábmosás története annyira összetett, hogy órákat lehetne szentelni minden egyes momentumának, de én most egy apróságot emelnék ki: a jelenlévők közül senki nem mosta meg Jézus lábát! Senki nem viszonozta a gesztusát – sőt Jézus ezt előre kifejezetten el is hárította Péter esetében. Jézus adott, tett, megtisztelt – és pont.
Na, ez ellen a pont ellen háborgunk mi annyit! Mert mégis, hogy lehet az, hogy a körülöttünk lévők nem akarnak nekünk lépten-nyomon hálálkodni, sőt ritkán se nagyon? A jótetteink, nemes gesztusaink, felemelő szavaink, leereszkedéseink sokszor szépen elsikkadnak, elfelejtődnek. Ez bizony idegesítő, sőt talán fáj is.
És akkor Jézus jön, és azt mondja, hogy ettől leszünk boldogok.
Hogy nem a hatalom nyújtotta biztonság, nem a játszmákban történő győzelmek, nem a nagyság, nem mások hálája tesz boldoggá, hanem a viszonzást nem váró magatartásunk. És aki kipróbálta tátott szájjal ismeri el, hogy jé, tényleg. Mert ez valahol szabadság. Ha nem várok viszonzást, és ha nincs szükségem a hatalmam, nagyságom fitogtatásra – hanem lehetek kicsi, lehetek kedves, lehetek segítő – az felszabadít mások reakciójának, viselkedésének hatásai alól, sőt a saját elszállásomtól is megmenekít, és engedi, hogy egyszerűen emberséges ember legyek.
És ez tényleg boldoggá tesz! (*tesztelve 🙂 )
Arra kérlek, hogy ma légy kis ember – egészen kicsi. Aki megengedheti magának, hogy mindenféle elvárás nélkül segítsen egy embertársán. Aki lehet kedves, és aki leugorhat a szép magas paripájáról azért, hogy meglássa a körülötte lévőket. Aki hajlandó megmosni az embertársa lábát, nem a köszönömért, hanem mert komolyan veszi, hogy Ő Isten szolgája, Isten keze.
Papp Adrien
