Talán inkább most visszafelé kezdenék. Onnan, hogy Pál apostol egyszer azt merte mondani, hogy lesz majd olyan idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges, tiszta tanítást, hanem elegáns svédasztalos módra saját maguknak rakják majd össze, hogy mit is kell hinni, hogyan is kell élni és milyen módon kell Istennek tetszeni (2Tim 4,3). Nos, szerintem kitűnő első századi diagnózis ez posztmodern korunkról. Mert manapság tényleg lehet a fekete fehér, a keserű édes, a nem igen – csak legyen rá kereslet. A tolerancia és szolidaritás nemes zászlai alatt pedig sokféle hit és világlátás megfér, akár egy személyen belül is.
Azt hiszem, hogy ilyen háttért megfestve és megtapasztalva talán újraértékeljük azt, hogy mennyire nagyon fontos a tanítás lelki ajándéka.
Önkéntelenül is bizonyos emberek jutnak eszembe, amikor erre az ajándékra gondolok. A Szentírás szerint nem is baj az, ha nem valami elvont módon gondolunk erre a karizmára, hanem egy olyan valóságra, ami bizony hús-vér emberekben ölt testet. Erre utal az is, hogy az Ige legtöbbször nem is a főnévi alakot (vagyis: „tanítás”) használja, hanem a személyt említi, a tanítót (Róm 12,7; 1Kor 12,28; Ef 4,11). Tehát hirtelen átsöpörnek a gondolataimon azok a személyek, akik összetéveszthetetlen módon ennek az ajándéknak a hordozóivá váltak. Látom magam előtt, amint belülről égő tűzzel magyarázzák az Igét, valami olyan meggyőző erőt sugározva magukból, ami elsöpör minden bizonytalanságot az emberben. Egyikük nagy hadonászó volt, hatalmas mozdulatokat írt le a levegőben, járkált fel-alá, gesztikulációi szinte felkavarták a szoba légterét. A másik teljesen más hangnemben beszélt, halkabban, szelídebben, de szavai és mondatai olyanformán voltak egybefűzve, hogy nem tudta az ember nem követni, amit mondott.
A tanítónak nem feladata a Szentírás szerint, hogy felfedezze a lelki spanyolviaszt. Nem valószínű, hogy olyanfajta instant üzenetet kap hirtelen az Úrtól, mint például a próféta. Sokkal inkább a már meglévő kijelentésre mutat rá oly módon, hogy az őt hallgató számára az az új ismeret bizony spanyolviasszá váljon. Olyan kincseket tud előbányászni egy-egy „lerágott csont” igeszakaszból, hogy az ember csak pislog, amikor elé rakják az üzenetet, és egyszerűen csak fejét fogva kérdezi magától: én ezt eddig hogy nem vettem észre?! Soha nem elégszik meg az Ige olvasásával (1Tim 4,13), egyetlen vágya az, hogy mélyebbre és mélyebbre ásson, hogy valami újat kapjon Istentől, valami újabbat tudjon meg róla, vagy ugyanazt az igazságot más szemszögből vizsgálja meg. Éppen ebből kifolyólag nem érzi fáradtságosnak az Ige tanulmányozását, könnyed szerrel tölt el több időt annak olvasásával, és nem riad vissza attól sem, hogy keresztyén könyvekre áldozza pénzét. Szent mohóság hajtja abban, hogy ő maga is tanuljon. Természetes számára, hogy másokat is hallgasson, képezze magát, akár pénzt, időt vagy energiát áldozzon arra, hogy valamilyen új területen is fejlessze képességeit, ami által meggyőződése, hogy saját feladatában is erősödhet. Nem jelent számára különösebb gondot az sem, ha egy összetettebb igei szakaszt vagy témát kell elmagyaráznia mások számára: igyekszik minden erejével arra, hogy a lehető legérthetőbb módon értesse meg mondandóját hallgatóival.
A tanító ajándék. Már ennek a ténye is elég ahhoz, hogy mindenféle tiszavirág életű lelkesedést felülírjon Isten igéje. Talán még ma is divat (néhány évvel ezelőtt biztosan az volt), hogy ha valaki átadta az életét Krisztusnak, azon nyomban át akarta venni valamilyen gyülekezeti csoport vezetését. Hogy kapott-e erre megbízást Istentől, és adott-e neki erre ajándékot a Mindenható – másodlagos kérdés volt. Az önjelölt, megbízás és megajándékozás nélkül lévő tanítók ezért gyakran ott kötnek ki, hogy saját tisztségükkel felfuvalkodva, mintha az igazság teljességét bírnák, hasztalan és vég nélküli vitákba, szóharcokba keverednek (1Tim 6,3-5), aminek semmiképpen sem lesz a vége a hívők hitbeli nevelése. Éppen ezért figyelmeztet az Ige a felelősségre, ami a tanító vállán nyugszik (Jak 3,1). Aki viszont megbízását és ajándékát is Istentől kapta, az egy kinccsé válik abban a közösségben, ahová Isten őt helyezte.
Hadd fejezze be helyettem ezt a bejegyzést egy ízig-vérig tanító a saját maga tapasztalataival:
Sziasztok! Tamás Beatrix vagyok és azzal a kéréssel döfték át a szívemet nemrég, hogy írjak a saját kegyelmi ajándékomról: a tanítás ajándékáról. Azzal kezdeném, hogy én még abból a világból származom, ahol a fiatalon megtérteknek ez egy fontos kérdése volt. Nekem még valamikor azt mondták, hogy nem élhetek úgy, hogy nem tudom, mi az ajándékom, mert az kb. olyan lenne, mintha nem tudnám a nevem, vagy hol lakom és kik élnek mellettem. Éppen ezért nekünk szegezték anno a kérdést, aminek én kifejezetten örültem, mert békességet csak azután nyertem, hogy megtudtam mi vagy ki is vagyok én Krisztus testének egészében, milyen funkciót töltök be.
Elkerültem egy ifi táborba, amit Zimányi József és Pocsai Sándor vezettek és én egész héten imádkoztam, esedeztem, hogy kijelentésem legyen az ajándékom felől. Nem ember tukmálta rám. Meg vagyok győződve, hogy ezt kérni kell, tartson bármeddig, amíg megadja Isten, de aki zörget, annak megnyittatik. Az utolsó napon megkaptam, amire vágytam: tanító leszek. Mondom, szép világ volt, egymást érték a tanfolyamok és én mindenhová elmentem, hogy ismeretet gyűjtsek, de nem nyíltak az ajtók. Isten sokáig nem adott munkát, én meg kérdeztem minek, és Ő azt mondta: „Amíg a jellemed nem hasonul a munkád jellegéhez, addig nem”. Igaza volt. Aztán nyíltak az ajtók, örömhír klubok, hitoktatás, ifimunkák, és én azt tapasztaltam, hogy ha nekem nem is szólt az üzenet, azt azonnal továbbadhattam, és másnak sokat jelentett. Én a tanításba soha nem fáradtam el, élveztem mint művész a festést, mint a kántorunk az éneklést. Mindig tudatában voltam annak, hogy én valamit kaptam, és azzal számot is fogok adni.
Most (önhibámon kívül) nem tanítok, de érzem, hogy emészt, mint a csontba rekesztet tűz, és imádkozom, hogy adjon Isten még lehetősséget a szolgálatra, és hiszem, hogy meghallgat. Utólag szeretnélek titeket arra kérni, hogy esedezzetek a lelki ajándékaitokért! Tudom, hogy fontos a kényelem, az, hogy szépen bánjanak veletek, meg kipárnázott úton sétáljatok be a mennybe (bár nem tudom ki mondta ezt nektek, hogy így van), de kívánjátok a lelki ajándékaitokat, és küzdjetek érte, műveljétek, becsüljétek, mert áldás csak ezen lesz!
Homoki Gyula
