Úgy gondolom, hogy a vezetésről dédelgetett illúzióink akkor fognak igazán összetörni darabjaira, amikor belekóstolunk ebbe a szerepbe (akár egy nagyon rövidke időre is), vagy őszintén beszélgetünk olyan vezetőkkel, akik napról napra másokért felelnek és értük hoznak döntést. Amikor az előzőt kellett átélnem, s bár nem vagyok vezető, de hirtelen egy gyermekhét feladatai vártak igazgatásra, akkor rájöttem: döntést hozni nem is olyan egyszerű dolog, nem csak parancsolgatásból áll ez a pozíció és nagyon sokszor egyszerűen lila gőzöm sincs, hogy mit és hogyan is kellene tenni. Amikor pedig másokat hallgattam, olyanokat, akik nem csupán egy hétre veszik fel magukra ezt a ruhát, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire magányos is sokszor a vezető útja, milyen sokszor érzik úgy, hogy nagyon szorít ez a cipő a lábukon, mennyire nagy teher nyomja a vállukat és milyen gyakran találkoznak hálátlansággal, meg nem értéssel és el nem ismeréssel.
Az Újszövetség kétféle szóval jelöli azt a kegyelmi ajándékot, amit mi egyszerűen vezetésnek hívnánk. Egyrészről, a Róm 12,8-ban az „elöljáró” kifejezést használja, amely gyakran köszön vissza a Timóteushoz és Tituszhoz írt levelekben is (1Tim 3,4-5.12; Tit 3,8.14). Mivel mindig a keresztyén gyülekezettel összefüggésben említi Pál a kifejezést, ezért könnyen következtethetünk arra, hogy itt nem valami multi elöljáróira kell gondolnunk, hanem a keresztyén közösségen belüli olyan emberekre, akik mutatják az utat a többiek számára. Merthogy az „elöljáró” a szó legszorosabb értelmében véve teszi ezt: elöl jár. Odaáll egy közösség élére és azt mondja: Gyertek utánam! Olyan személyiséget kap Istentől, amely mágnesként vonzza a többi embert. Állandóan új ötletekkel áll elő, tervekkel „zavarja fel” a környezetét, szívesen kísérletezget, vállal kockázatot, ha éppen arra van szükség. Látással bír. Lelki szemei előtt megelevenedik egy program, egy mozgalom, egy szervezet, és addig nem bír nyugodni, amíg az életre nem kel. Mert tudja, nem délibábot hajszol, hanem az Úr tervét hajtja végre. Valahogy úgy lehetne talán a legszemléletesebb módon bemutatni az elöljáró munkáját, mint a kapitány feladatát a hajón. Aki ismeri saját legénységét: tudja gyöngeségeiket és erősségeiket, ismeri a hajó összes zegét-zúgát, s tudja azt is, merre haladnak. Éppen ezért igyekezettel, buzgósággal (Róm 12,8) végzi munkáját, mert egyszerre űzi a cél iránti tűz és az emberei iránt érzett felelősség – egyikben sem szeretne kudarcot vallani.
Ami számomra igazán meghökkentő a Szentírásban, hogy az elöljáróról szóló rendelkezések kapcsán nem a szokványos modern vezetői tréninges dumát találjuk, hanem újra és újra arra figyelmezteti őket az Ige, hogy saját életükkel váljanak példákká abban a közösségben, ahová Isten helyezte őket (Tit 3,8), valamint saját családjuk legyen az elsődleges közeg, ahol nem vallanak kudarcot mint elöljárók (1Tim 3,4). Ha az elöljáró saját életét, és a rá bízott legszűkebb közösség életét sem tudja irányítani, akkor a kérdés jogosan merülhet fel: miképpen tudna egy szélesebb társaságot vezetni.
Viszont legalább annyi felszólítást találunk arra, hogy a vezetett emberek kötelessége az, hogy megbecsüljék (1Thessz 5,12) és tiszteljék (1Tim 5,17) elöljáróikat. Súlyos. Mert igen, panaszkodni könnyű, kritizálni még egyszerűbb, hiányosságokat észrevenni és azt állandóan megvitatni kevés kalóriát igénylő feladat. De van egy másik út is: szabad imádságban erősíteni az elöljáró életét, munkáját; szabad beállni mögé, biztatni és biztosítani arról, hogy követjük és lelkesedünk az Isten tervéért, amit éppen közösen hajtunk végre; szabad megkérdezni, hogy mit lehetne tenni érte magáért, vagy „az ügyért”. Igen, ezt így mind szabad nekünk, vezetetteknek is. Sőt, az Ige szerint kötelességünk is.
A kapitány mellett viszont szükség van kormányosra is. A második vezetői ajándék az Újszövetségben éppen ezt a képet tárja elénk. Az 1Kor 12,28-ban ugyanis a görög „kübernészisz” szót olvashatjuk, ami szó szerint a hajó kormányosát jelenti. Olyasvalaki ez, aki a kapitányra néz, várja döntéseit az útirányt illetően és gondoskodik arról, hogy a következő lépés ennek megfelelően történjék. Ő az, aki szervezőkészségével leginkább formába tudja önteni az elképzelt program minden egyes részletét. Akinek érzéke van arra, hogy a veszélyes vizeken hajózva, a számos határidő és végeláthatatlan teendők között haladva biztonságos utat találjon, elkerülje a fejetlenség zátonyait, a szervezetlenség és „kifutunkazidőből” örvényeit. Akkor érezzük igazán a kormányos hiányát, amikor nincs. Amikor hiába jó a terv, szuper programot sikerült összedobni a nyári hétre, fantasztikus ötletek születnek a családi napra vonatkozólag, viszont stratégiailag, anyagilag és időben is kudarcossá válik az egész, mert hiányzott a megfelelő ember a kormánykerék mögül. Persze ez nem jelenti azt, hogy az elöljáró ne állhatna be olykor a kormányos helyére, vagy hogy a vezetés ajándékának ez a két oldala ne lehetne jelen egyszerre valakiben. Igen, lehet. Ha viszont mégsem így történik, akkor az egész közösség érdeke az, hogy legyen a csapatban olyan, aki az „aprócseprőnek” tűnő dolgokról is a lehető legprecízebb módon tud gondoskodni.
Ahogy eddig is, hadd valljon egy vezető végül arról, hogy mit is jelent számára ennek az ajándéknak a hordozása. Szanyi György:
Mai napig nagyon nehezen tudom azt elfogadni, hogy vezető vagyok. S nehogy félreértsétek, nem álszerény vagyok, s nem akarok valami álságos alázatoskodásba kezdeni, de számomra ezek nagy szavak. S mégis, ha eddigi életemet megvizsgálom, akkor bizony ki kell mondanom, hogy minidig is vezettem, s mindig is voltak, akik követtek. Vannak, akiknek fontos a véleményem, akik tanácsot várnak tőlem, várják, hogy döntéseket hozzak, amelyek nekik a biztonságot jelentik bizonytalanságukban. Tegyek pontot, de ha lehet, felkiáltó jelet a mondatok végére. Isten ajándékának élem meg, de engem is Isten ajándékának tartanak. S pont ez teszi rettenetesen nehézzé. Hatalmas felelősség ma vezetőnek lenni. Döntéseket hozni, s ezek mentén viselni a következményeit a döntéseimnek.
Maximálisan meg vagyok győződve arról, hogy amit csinálok, azt nem jószántamból, karrierem építése céljából, de nem is az anyagi és erkölcsi megbecsülés miatt, hanem Isten elhívásának engedelmeskedve teszem. Meggyőződés. Ez az alap. Ebből fakad a számomra a látás. A látás vagy vízió adja meg a célt, ami felé haladnom kell. S ha megvan, hogy miért, s megvan, hogy hova, akkor már nincs más csak, hogy hogyan. Ez nekem sokszor jelentette, hogy ami a csövön kifér, mindent bele. Erőfeszítés. Sohasem úgy élem meg, hogy elmondom a megoldást, és fogjuk meg és vigyétek, hanem legtöbb esetben azt jelenti számomra, hogy megpróbálom megoldani. Igazából ilyenkor találtam mindig követőkre, társakra, barátokra, testvérekre.
Személyiségemből adódóan, nem megy nehezen a döntéshozás. A konfrontáció felvállalása sem idegen tőlem. A harcok lázba hoznak, a feladatok beindítanak.
Két dolog ejt kétségbe. Az egyik, ha nem tudom merre kell menni, azaz nincs Istentől látás. A másik, ha azt veszem észre, hogy nem követnek. Mindkettőt átéltem már. Szánalmasabb állapot nincs, mint amikor tudod, hogy mi a feladatod, de se a célt, se a követőket nem látod.
Azt is meg kellett tanuljam, hogy vezetni csak addig tudom azokat, akik mellém szegődnek, ameddig eljutottam én is. Azokon a helyeken, ahol nem jártam, legfeljebb felfedező társ lehetek, de semmiképpen nem vezető. Ilyenkor jön a vezetés legnehezebb része: át kell adni. Vagy, akiket egy darabig vezettél, egy idő után téged vezetnek, mert tovább jutottak. Ilyenkor élem meg a vezetés nagy áldását: dicsérem, az Istent, hogy használt, egy-egy embernek ajándéka lehettem, s ajándék volt, hogy én meg részese lettem az életüknek.
Megpróbáltam elhebegni néhány dolgot, szinte tőmondatokban, hogyan élem meg a vezetés ajándékát. Ha látod, hogy Isten erre hívott, ne habozz, nincs nagyobb áldás, mint az, hogy embereket vezethetsz közelebb Istenhez! Nagy felelősség, de még nagyobb ajándék.
Homoki Gyula
