Van néhány dolog, amit fontos észben tartani a karizmákkal kapcsolatban:
A lelki ajándék nem elérni való cél, nem ékszer, nem értékmérő, hanem használatra kapott munkaeszköz. Ha valaki szereti a mindenható Atyát, ott ég a szívében az evangélium tüze, és kész alárendelni magát a Szentlélek vezetésének, szélesre tárul előtte a világ. Lelki tartalmú írásokat olvasgatva senki nem tudja meg, milyen nagy dolgokra rendeltetett, vagy hogy Isten mire képes. Az ajándékok szolgálat közben válnak érzékelhetővé.
Ezek az ajándékok minden esetben kegyelmi ajándékok: annak is, aki felé szolgálnak vele, de főleg annak, akin keresztül Isten elvégzi a feladatokat.
Az ajándékok között nincsen rangbeli különbség. Nem ér többet az, aki látványos, bámulatos dolgokat végez, mint az, aki a háttérben, észrevétlenül munkálkodik. Isten szemében mindössze két kategória van: engedelmesség és engedetlenség.
Szeretet, alárendeltség, odaszánás nélkül a legcsodásabb ajándék is legfeljebb ámulatba ejtő emberi produkció. Isten célja nem a kényeztetés vagy szórakoztatás, hanem a lélekmentés.
„A világ telve van csodákkal és ő maga a legnagyobb csoda.” (Augustinus)
Az a kategória, amely ma kerül terítékre, különösen is nagy alázatot igényel. Összefoglaló néven „erő-ajándékok”-nak emlegetik őket, mivel Isten természetfölötti hatalmát, erejét mutatják be, és hitet, vagy még inkább bizalmat gerjesztenek, erősítenek. Elsősorban a megváltást keresőknek üzennek, de akár a megrögzött Isten-tagadók is kaphatnak újragondolni valót általuk. Beszélni ugyanis sok mindenről lehet, de a földi törvényszerűségeknek ellent mondó problémamegoldások, a csodás gyógyítások, vagy a megkötözöttségtől való szabadítások igen meggyőzőek tudnak lenni.
„Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.” (1Kor 4,20)
A görög Bibliában gyakran szerepel egy szó (dynameis), amely magyarul azt jelenti: az erő cselekedete. Ha azt mondom: ’dinamó’, ’dinamit’, ’dinamikus’, akkor talán érthető, hogy ez egyfajta motor, ami mozgásba hoz valamit (vagy valakit).
A Szentlélek mindig jelen van a keresztyének életében (Jn 14,16) – és valamikor látható alakot is ölt. Ilyenkor nem hatványozottan van jelen, csak érzékelhetően. Isten akkor szól bele az eseményekbe természetfeletti módon, ha arra szükség van (Zsid 11,35). Valamikor elég, ha egy igazság megérinti az ember szívét: hit ébred benne és meglátja Isten dicsőségét. Máskor viszont arra van szükség, hogy Isten drámai módon szólítsa meg az embert – ez esetben a megtapasztalás előzi meg a hitet. Lukács nagy hangsúlyt tett arra, hogy Jézus a tanításait jelekkel és csodákkal hitelesítette (Mk 16,20), s az apostolok munkáiban is folytatódott ez a vonal. A zsidók számára fontos volt ez, mert a jelek és csodák számukra Isten áldását, jelenlétét bizonyították.
A csodák által Isten azt jelzi, hogy Ő jelen van, tud a problémáról, és a felhatalmazottja teljes joggal képviseli őt (1Sám 2,10).
Ezek az ajándékok nagyon változatos módon tudnak testet ölteni. Találkoztam olyan hívő nénivel, akinek az imádsága gyógyító erőket szabadít fel – sorra kapja a fényképet azokról a babákról, akik az ő közbenjárására születtek gyermektelen családokba. Vannak gyülekezetek, amik gyógyult emberekből alakultak, egy-egy evangélista szolgálata nyomán. Ismerek embereket, akik a Gondviselő ölelésében élnek nap mint nap: pénzt, hangszert vagy épp autót kapnak a „semmiből”, jókor vannak jó helyen, hátborzongató eseményeken mennek át sértetlenül. Vannak, akik a megszállottság kötelékeit képesek széttépni, és igen, vannak helyek, ahol halottakat támasztanak fel – még ma is.
Isten szuverén Úr. Valamikor úgy dönt, hogy felülírja a természet törvényeit, és lehetetlen helyzetekből menti ki az övéit. Máskor viszont azt szánja meggyőző bizonyságnak, ahogyan az Ő gyermeke a terheket viseli a megpróbáltatások tüzében, hitből, alázatosan, zokszó nélkül. Olvasunk olyanról, akinek az árnyékával is megelégedek a betegek (ApCsel 5,15). Ugyanakkor bármennyire nagyszerű szolga volt is Pál, se Timóteust nem gyógyította meg (1Tim 5,23), sem önmagát (2Kor 12,7-9).
Csoda az, amikor egy gyógyíthatatlan beteg tünetmentesé válik. De az sem kisebb isteni erő, amikor egymásra talál két megtört szívű asszony a kórház folyosóján a sokadik vetélésük után, és az egyikük bizonyságtételén keresztül beragyog az Úr dicsősége a másik életébe.
„Hallani fognak nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott karodról…” (1Kir8,42)
Az erő-ajándékok leginkább a hittel és az imádsággal vannak szoros összeköttetésben, de van még néhány dolog, amely feltétlenül szükséges:
Az Atya pecsétje. Jézus, a menny Fia semmit nem tett magától. Mindig elkérte az Atyától az időket és a módokat. A hajnal a hegyen találta, a nagyobb tanítások után újra visszatért az Atyához.
Hálás gyermeki szív. Mielőtt Jézus csodára emelte a kezét, hálát adott; nem elkérte, hanem egyszerűen felkonferálta azt, ami az Atyánál már készen volt.
Alázat. A szabadítást az Úr végzi el, az ember csak eszköz ebben (ApCsel 3,6). Mint ahogy a kezdeményező is minden esetben a Szentlélek, nem pedig az ember (bár legtöbbször úgy osztogatja a gondolatokat, hogy azt az ember sajátjának érezze).
Igeismeret. Tudni kell, hogy mit tanít a Biblia a Szentháromság Istenről, az emberről, a sátánról, a kötelékekről, a kereszt hatalmáról, a gyermeki jogokról. Ezek nélkül az ember azt éli meg, hogy ki van szolgáltatva az elemeknek, a pontos igei látás viszont sok gátlás és téveszme alól szabadít fel.
Csak néhány ige, amikről rendre elfeledkezünk, vagy amit nem tudunk teljes mértékben megélni:
Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen. A te kezedben van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé (1Krón29,12)
Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. (2Móz 15,2)
Hogy megismerje a föld minden népe az Úr kezét, hogy milyen erős az, és hogy féljétek Isteneteket, az Urat mindenkor. (Józs 4,24)
Felruháztál erővel a harcra. (2Sám22,40)
Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek. (ApCsel 1,8)
Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon. (ApCsel. 4,33)
Nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által. (ApCsel 4,30)
Néhány éve egy istentisztelet előtt iszonyú fejgörcsöt kaptam. Amíg én gőzerőkkel szabadításért imádkoztam, odajött hozzám egy gyülekezeti tagunk (akit csak látásból ismertem), és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem, vagy tud esetleg segíteni. Megkérdeztem, van-e gyógyszere fejfájásra. Ő elmosolyodott, odavezetett a feleségéhez, majd megkérdezte, hogy imádkozhatnak-e értem.
A nő átkarolt, a férfi a hátam mögé állt a fejemre tette a kezeit, és imádkozni kezdett. Feszülten figyeltem a szavait, mert furának találtam, hogy így „letámadtak”, de semmi különöset nem mondott. Megköszönte az istentisztelet lehetőségét, röviden szólt arról, hogy én most akadályoztatva vagyok abban, hogy az ige elérje a szívemet. Kérte az Urat, hogy rontsa le a kísértő mesterkedéseit, nyisson nekem utat az ige felé, és dicsőüljön meg bennem. Majd egy rövid igei megvallással elmondta, milyen alapon kéri mindezt. Semmi olyan nem hangzott el, amire ne tudtam volna áment mondani.
Amikor megkérdezte tőlem, hogy vagyok, akkor eszméltem rá, hogy nem is vettem észre, mikor múlt el a fájdalom. Megköszöntem a közbenjárást, és visszamentem a helyemre.
Az istentisztelet minden mondata szíven talál, nagyon örültem, hogy semmiről nem maradtam le. Az éneklésnél azonban újra visszatért a fejfájásom. Egy mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy ennyit ért az ima. De nem hagyott nyugodni a dolog. Amíg a gyülekezet énekelt, én csendben imádkozni kezdtem a férfitól tanult módon: hálaadás, problémaleírás, megvallás.
És újra csak elmúlt a fejfájásom.
Néhány perc leforgása alatt tömény tanítást kaptam Isten gondviseléséről és hatalmáról, a testvéri közösség és az ima erejéről, illetve arról, hogy milyen az Isten szíve szerint való imádság.
Olasz Tímea
