Én és a fantasy 3.

(Az első részért kattints ide, a másodikért pedig ide)

Valami nagyon elromlott ember és természet között. Ahol egykor zöldellő pázsit díszítette a tájat, most szemétlerakó bűzölög. A hegyeket borító fenyvesek eltűntek, kopáran vacognak a dombok. Megszámlálhatatlan mennyiségű gleccser és jégtakaró olvad pillanatról pillanatra. Állatfajok tízezrei pusztultak ki kezeink alatt az elmúlt néhány évtizedben. Pedig ők voltak itt előbb. Még mielőtt a történelmünk elkezdődött volna, ők már élvezték a Nap fényét, a szél simítását, a föld puhaságát. Aztán jöttünk mi. Meg a briliáns ötleteink. Termelés, haszon, gyárak, füst, szemét, légszennyezés, klímaváltozás. A természet tudósai pedig álmatlanul alszanak, már nem tudják hangosabban kiáltani: az utolsó utáni percben vagyunk, mielőtt minden felég magunk körül, s saját okádásunkba fulladunk bele!

Talán ott siklott el minden, amikor a „felvilágosult” ember új szemmel kezdte el nézni a rajta körül lévő tájat. Egy határozott mozdulattal varázstalanította a világot. A hegy többé nem volt szent, az istenek lakóhelye, hanem egyszerűen egy bánya, amiből még több anyagot termelhet ki magának. Az erdőkben sem látta már többé a tündérek titokzatos birodalmát, a csalafinta gnómok vagy ravasz törpék országát, hanem potenciális piacot az újabb IKEA termékek számára. A folyó megszűnt a daloló tündérek otthon lenni, egy újabb móddá degenerálódott, amivel még több elektromos áramot termelhet. És így tovább. A természetre többé már nem természet-feletti erők színpadaként néz, hanem egy nagyon bonyolult óraszerkezetként könyvelte el, aminek minden jelensége, mozdulata megmagyarázható, kikutatható, felderíthető. Nincsenek csodák, nincsenek különös jelenések, nincsenek megmagyarázhatatlan dolgok: kis zölddel fűszerezett túltömött városok, instant csirke, meg társaik vannak.

Ebben a környezetben szólítja meg a motorizált embert a jól megírt tündérmese. Egy olyan világba csábít vissza, amelyben a természet maga is eleven, ahol minden kő, minden egyes apró szirom jelentőséggel bír. Ahol fák életre kelnek, entek (fapásztorok) járják velünk együtt az eldugott rengetegeket, ahol a hegynek szíve van és az ormok között kőóriások harcolnak egymással. Egy olyan birodalom ez, ahol az állatok beszélnek, ahol a legkisebb egér is hősként harcolhat a gonosz ellen és ahol a szél is üzenetet fütyül a fülébe annak, aki figyelmesen hallgat a szavára. Itt minden apró részlet fontos, és vigyáznod kell, hová lépsz, mert a rossz szándékú rombolás kemény megrovást és ítéletet vonz maga után. Mindenben varázslat lakozik. Minden szent és minden tisztelendő. Csak a legcsúfabb gonosz képes arra, hogy átkaival megrontsa ezt a tökéletes harmóniát. Egyedül a borzalmas erőkkel kibélelt hatalmak lehetnek olyan álnokok, hogy különösen becses állatok vérét ontsák, hogy ősi erdőket pusztítsanak saját, romlott céljaik elérése érdekében.

Persze itt nem maradhatunk örökre. Mert vendégek vagyunk ezen a tájon, ezekben az érintetlen, varázzsal teli birodalomban: nevezzük akár Narniának, akár Középföldének. A vendégnek pedig vissza kell térnie otthonába. De amikor visszatér, új szemmel néz mindenre. Erdőben járva pajkos mosoly ül az arcára, amikor úgy érzi, mintha megmozdult volna a fa előtte. Zavartan néz maga elé, amikor a végtelen tengert bámulva hirtelen mintha a tengeri tündék hangját hallaná füleiben, keserűen sóhajtozva vízen túli hazájuk után. Kissé zavartan áll egy mókus közvetlen közelében és arra gondol, vajon most azért néz-e már rá a jószág hosszú percek óta, mert elfelejtett köszönni. Ügyel arra, hogy ne sértse meg őket, figyel rá, hogy ne okozzon sérelmet nekik. Ilyenkor kicsit talán újra az Éden teljes jogú állampolgárává válik és betölti azt a parancsot, amivel a Mindenek Fölött Lévő megbízta: őrzi, védi, műveli a kertet. Isten varázslattal teli kertjét.

Homoki Gyula