Szolgálatból – és itt most nem lelki értelemben kell venni – sok helyre eljut az ember, ha olyan szakmát választott magának, ami nem csak az íróasztal mögött zajlik. Vasárnap délután az elmúlt napok munkájától fáradtan ott ücsörögtem a beregszászi református templom ünnepi istentiszteletén, amikor egyszer csak rájöttem, hogy nem vagyok annyira kívülálló, mint amilyennek sokszor érzem magam.
A templom felújítása több, mint két évig tartott, s bár először csak a külsőt szerették volna renoválni, végül nagyot álmodott a gyülekezet, és belefogott a belső tér teljes felújításába is. A külső vakolat eltávolításakor fény derült a falak repedésire, az épület statikai problémáira. Ezek orvoslása nem várt költségeket jelentett, sok plusz munkát és komoly szakmai tanácskozásokat építészekkel, statikussal, kivitelezővel. A falakat végül az alapokig lenyúló megerősítéssel stabilizálták.
Ültem és hallgattam a beszámolót erről. Meg arról, hogy nem csak a templom kell, hogy megújuljon, hanem a lelkünk is. Jegyzeteltem, hogy hazaérve cikket írjak az eseményről – tárgyilagosan, ahogy kell. És akkor kizökkentett Isten, s lelkiekben is megérkeztem az istentiszteletre.
Külső felújítás: ez az, amire sokszor vágytam már. Hogy jól érezzem magam a bőrömben, tele legyek energiával, őszinte legyen a mosolyom, tudjak örülni a mindennapoknak, motiváltan végezni a munkám, és nem azzal tölteni a reggeleket, hogy a tehetetlenség mocsarából halászom kifelé az aznapi életerő-adagomat.
Szoktam ezt is kérni Istentől, és ő hozzá is lát letakarítani a régi vakolatot. Igen ám, de akkor kilátszódnak a lelkem repedései. Megpróbálkoztam a gyorsjavítással: betapasztottam őket mindenféle jóval, tényleg minőségivel – barátokkal való beszélgetésekkel, kikapcsolódással, pihenéssel –, de a legközelebbi tatarozáskor megint kivillannak… Sokszor jártam végig ezt az utat, és sok energiát áldoztam a lélekrések kitöltésére. Aztán megmutatta Isten, hogy ezt a problémát csak az alapoknál lehet végleg orvosolni. Annyira magától értetődő ez a párhuzam, annyira közhelyesnek hat, szinte laposnak, hogy elfogadtam a létezését, és elsétáltam mellette gondolatban.Megálltam a templom mellett, és néztem, ahogy a munkások csak ásnak és ásnak a falak mentén egyre mélyebbre. Emiatt persze el kellett távolítani a gyepet, a termőföld felső rétegét, ki kellett vágni egy fát, és nem kevés fizikai erőt kellett bevetni.
Fáj az alapok kiásása a léleknek. Fáj, ha a fény bevilágít oda, ahol a saját tudatod előtt is elfordítottad a kulcsot a zárban. Sok gondolatnyi, virágzó fát-füvet-bokrot kell eltakarítani a felszínről, hogy eljuthass a mélységbe. De visszanő a szép, mert élni akar. Meg kellett tanulnom nem félteni a felszínt a mélyjavítástól. És eltűrni az ásó idegig hatoló erejét.
Nem akarom, hogy fájdalmas, kellemetlen dolgok történjenek velem, őrzöm magam a komfortzónámban, mint gyufa lángját a szélben. Pont olyan elkeseredetten és pont annyira hiába. Pedig nincsen lelki növekedés fájdalom nélkül, nincsen valódi helyrehozatal az alapokig hatoló vizsgálat nélkül. Se épületnek, se összetört emberi léleknek.
Olyan jó lenne soha többet nem pazarolni az időt a tünetek kezelésére, a mélységben megbúvó fájdalmak takargatására! Jó lenne bátornak lenni, szemébe nézni az elzárt szobáimnak, és átengedni minden eltemetett sötétséget magamban Istennek, hogy világítsa be, űzze ki onnan a szorongásom, a gennyedző sérelmeket, amik mérgezik a testem és a lelkem, a mindennapjaimat. Jó lenne megbocsátani annak is, aki nagyon bántott. Jó lenne az Ő kívül-belül felújított templomának lenni.
Visszanő a szép, mert élni akar. Lesz újra fű, fa, bokor. Adj időt a gyógyulásnak!
Kiss Julianna
