Gyerekkorom óta küzdök az alvászavarral, ami azt jelenti, hogy rengeteg éjjel egy furcsa, felemás állapotban lebegek az alvás és az ébrenlét között. Nagyjából kétperces periódusokra sikerül elszenderednem, ilyenkor beúsznak elém bizonyos álomképek, viszont aztán újra felébredek és ismét a szobám ismert vonalait látom magam előtt. Azért veszélyesek az ilyen pillanatok, mert olyan, mintha egy folyamatos tudatmódosított állapotban léteznék: nehezen lehet megkülönböztetni, hol ér véget az álom és hol kezdődik a valós ébrenlét – meddig tart a fikció, és hol kezdődik a valóság. Így jött az a bizonyos álom is. Azért volt életem egyik legszörnyűbb tapasztalata, mert nem volt története. Akik valamennyire ismernek, tudják, hogy az én életemben mekkora jelentőséggel bír az intuíció, a megérzés, a benyomás, a ki-tudja-hanyadik érzék. Ez az álom most így támadott. Nem tudom, milyen utolsó éber gondolatomból materializálódott a felém hajoló, sötét színű, de mégis színtelen alak. Semmit sem mondott és nem is biztos, hogy fizikailag érzékeltem, amint ott van vagy odahajol. Azt tudtam, hogy egy elképesztő érzés suhan át rajtam, ami sokkal rosszabb a halálfélelemnél. Azt ismerem. Ez nem az volt. Annak a tapinthatóan erős és szilárd érzése volt, hogy ő most itt van a szobában és kitüntetett figyelemmel érdeklődik irántam. Mint annyi alkalommal gyerekkoromban is, mikor az éjszaka egy bizonyos pontjától tudtam, hogy már csak én vagyok ébren és végtelenül egyedül vagyok. Mintha azt jelezte volna felém, hogy igen, jól érzed, itt vagyok, figyelek ám rád. Arra ébredtem, hogy azt ismételgetem:“az én erőm az Ő ereje”, hogy remegek minden porcikámban, facsarni lehet az ágyneműmet a verejtéktől, hogy nem tudom, hogy az álom véget ért-e már, vagy egyáltalán az volt-e, és hogy keresnem kell valakit, aki beszél hozzám.
Ettől az álomtól kezdve bevallom újra úgy félek az éjjelektől, mint régen, kicsi koromban. Ettől kezdve egyre gyakrabban talál meg napközben is az érzés, hogy erőtlen, gyenge, gonosz, álszent és szerethetetlen ember vagyok. Az érzéssel együtt persze számos olyan emlék is feltör, amikor okom is volt ezt érezni magammal kapcsolatban, vagy amikor mások éreztették velem. Lassan, lépésről lépésre kerít hatalmába az érzés, hogy semmi sincs rendben velem, sem az életemmel, mert igazából “ugyan ki vagyok én?” “Senki”. S “ugyan ér bármit is, amit teszek?” “Nem igazán”. “Történt akármi abból, amire vágytam?” “Dehogy.” “Érek-e valamit is mások életében”, “Hogy is gondolod”.
Érdekes belegondolni, hogy ugyan kivel folytathatom ezeket a párbeszédeket. Hogy nem Jézus Krisztussal, az egészen biztos! A probléma pedig pontosan ebben áll. Módszeres megközelítéssel egy olyan hang veszi át a hatalmat a fejemben, ami nem a Mindenség Urától származik, és egyre erősíti is bennem az érzést, hogy az Isten engem momentán hanyagol, távolodik tőlem, vagy teljesen el is hagyott. Pedig az ördög nem lehet erősebb Nála, és pontosan tisztában van vele, hogy már rég elvesztette a csatát. Csakhogy pontosan arra épít ilyenkor, hogy talán én nem tudom. Vagy nem hiszem igazán. Vagy időről időről elfelejtem, és nem tudom, hogyan keressem meg újra.
Sajnos igaza van. Itt igaza volt. Nem vettem észre, hogy hol vette át a hangot, mint ahogy az inszomniás éjjeleken sem veszem észre a fikció és a valóság közötti átmenetet. Ott az alvás hiánya bénítja meg az elmém, itt meg a félelem attól, hogy az Isten elhagyott.
Pedig dehogy hagy el! Nem képes nem szeretni! Sosem tudna elfordulni egy fél szempillantásra sem! Tudom, mert ismerem. Csak én nem találtam az utat vissza hozzá. Hiába éreztem, hogy Rá van szükségem, hogy Felé kell forduljak, nem találtam meg az irányt, és az irányba állító lépést.
Istentiszteleten fedeztem fel újra. Az elején azért könyörögtünk, hogy találjon meg az igehirdetésből a személyes üzenet. Megtalált. Éreztem, ahogyan ott ül a homlokomon a szó, és szinte kínosan éreztem magam a kitüntetett figyelem miatt, hogy vajon mit élhet át a többi ember, mikor ez annyira Sárközi Andreának íródott. Sokkal erőteljesebben és tapinthatóbban éreztem az üzenetet, hogy “kivételezetten érted vagyok most itt, és figyelek rád”, mint azon a bizonyos éjszakán, amikor szinte ugyanezt valaki nagyon más mondta. S akkor én itt Rátok gondoltam. Arra, hogy talán ezt el kéne mondjam. És elhangzott a mondat: “amit a szívedbe írtam, azt te is írd meg másoknak”. Több ez mint intuíció, ez kijelentés. Teljes bizonyosság affelől, hogy velem van, itt van, megfogható, megszagolható közelségben sok ezer éve, még mindig.
Lehet, hogy úgy érzed, hogy elfordult, elhagyott, nem vesz tudomást Rólad. Lehet, hogy nem találod felé az utat már nagyon sok éve, csak azt tudod, hogy valami valahol félrement, kétségbeesett próbálkozásaid pedig nem segítenek helyreállítani. S minél több idő telik el így, annál távolabb sodródsz. Tudom. Én sok-sok évet számolok már. De az a helyzet, hogy ezt az időt csak hosszabbítod azzal, hogy nem veszed kezedbe a Bibliát áhítatos, szakrális figyelemmel, értvén, hogy te itt most a Mindenható levelét nyithatod ki. Azzal, hogy nem mész el istentiszteletre, mert ósdi, mert nem szól úgy, mert a lelkész félvállról veszi, mert nincs benne élő üzenet. Ne becsüld le az Istent! Hidd el, hogy még egy felkészületlen lelkészen keresztül is képes elérni Téged, ha azt kéred, hogy szóljon Hozzád. Csak nem keresed a helyzeteket, ahol hallhatsz róla. Mert ezer dologgal foglalkozol, és nem veszed észre, hogy Te zártad ki Őt az életedből. Tudod… ahogyan nem világos, hogy hol ér véget a fikció, és hol kezdődik a valóság, úgy te sem veszed észre, hogy hol ért véget az élő kapcsolat, és hol zártad be a szíved az Isten előtt.
Ha már rég nem érint meg a szava, ha már nem fakaszt könnyekre, ha már nem kelt benned izzó indulatot mikor bántják őt, ha már nem érzed a maró szégyent mikor félvállról veszed a munkáját, mikor rossz példa vagy az istenfiúságban, akkor már távol vagy.
Kérlek gyere vissza! Neki egészen biztosan hiányzol.
(Takaró Károly igehirdetése nyomán.)
Sárközi Andrea
