Istenkereső nyomorúság

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)

Már egy ideje, hogy rátaláltam egy dalra, amelyhez időről időre visszatérek. Ahogy hallgatom, egyre erősebb bennem az érzés, hogy ennek a dalnak valóban gravitációja van. Mély érzések, élettapasztalatok vannak mögötte, és a megénekelt forma csak erősíti azt, hogy ez a dal egy hipnotikus alkotás, amely leköt és visszahúz magához. Hallgasd meg te is:

Azért kötődök ehhez a dalhoz, mert egyszerre süt belőle az Istentől való függetlenedni akarás és a visszavágyódás abba az állapotba, amikor még tud az ember hinni és bízni Istenben. Kicsit utánanéztem a szövegnek és a történetnek: kínlódva született ez a dal, és az énekes nem is tudja érzelem nélküli profizmussal előadni. Neki Istennel van pere, Őt vádolja, de vágyik is a közelségére.

Miért is írom le mindezt? Mert mindazt, amit a dalban meghallok, úgy is nevezhetném: istenkereső nyomorúság. Talán te is ismered ezt az állapotot, amikor elhatalmasodnak rajtad a félelmek és a csalódásaid már a kérdezéstől is elvették a kedved, nem találsz biztonságot sehol, és utolsó mentsvárként Istenhez fordulsz – bár azt sem tudod igazán, ki is Ő. Rengetegen mondják magukról, hogy ők Istent keresik – és valóban több szálon is elindulnak. Összeolvasnak mindent Oshótól és a Dalai Lámától, Coelhótól és Müller Pétertől, Ferenc pápától és John Lennontól, és végül minden összekeveredik bennük. Keresik Istent politikában, vallások összeházasításában, pénzben, szerelemben és testiségben. Keresik egy életen keresztül, és közben egyre távolabb sodródnak tőle.

A Szentírás többször buzdít Isten keresésére, de mind az Ószövetség, mind az Újszövetség  egyértelmű: nem az ember az, aki felkerekedik, hogy megtalálja a rejtőzködő vagy épp elveszett Istent, hanem Ő teszi meg az első lépést, keresi már Ádámot az Édenkertben, a tanítványokat a halászhálók mellett a feltámadás előtt és után. Jézus is azért vesztette el az életét, hogy bennünket megtaláljon.

Ezért vesz egy életen tartó nyomorúságot a nyakába az, aki úgy szeretné megtalálni Istent, hogy nem fordul Hozzá, nem szólítja meg. Előbb vagy utóbb kiábrándul és azt is megkérdőjelezi, létezik-e egyáltalán olyan, hogy Isten. Mindez pedig azért történhet meg, mert nem ismeri fel, hogy nem Isten veszett el, hogy meg kelljen keresni, hanem az ember az, aki elveszett, és vissza kell találjon Istenhez.

Mi magunktól csak elsodródni, elveszni és elrejtőzni tudunk Isten elől. Egyszerre éljük meg, hogy taszít és távol tart minket az Ő szentsége és tökéletessége, viszont vonz és hívogat a kegyelme. Ezért is lett Ő emberré: hogy utánunk jöjjön, mert minden keménykedésünk és függetlenségi harcunk ellenére vágyunk a közelébe, hiszen csak ott lehetünk igazán szabadok.

A jó hír az, hogy nem nekünk kell kitalálnunk, feltalálnunk, vagy megtalálnunk Istent: ünnepelhetjük azt, hogy Ő már megmentett minket Jézusban egy örök életre. Nem kell méltónak lenni arra, hogy az Ő közelébe kerüljünk: Ő ajándékoz meg a Fiú méltóságával és igazságával. Nem a teljesítményeink érdeklik, hanem az életünket szeretné megőrizni. Nem előreküld a harcokban, hanem előttünk jár. Megtalál, s hogyha eltévedünk, netalán elszaladunk, a jó pásztor türelmével utánunk jön, hazavezet. Lépj rá az útra, amit Ő készített el saját maga felé!

Laskoti Zoltán