Böjti egypercesek 38.
Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt.” Ő azonban letagadta, ezt mondva: „Asszony, nem ismerem őt!” Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: „Ember, nem vagyok!” Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való.” Péter azonban ismét tagadta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.” Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. (Lk. 22,54-62)
Nemrég olvastam egy hírt, amiben szerepelt egy szíriai üldözött keresztény fiatal, akiről megjegyezték a cikkben, hogy miután kiirtották a családját, ő továbbra is terjesztette (!) a hitét. Nemcsak megélte, de terjesztette… Bevallom egy pár pillanatra itt megálltam, és mélységesen elszégyelltem magam. Mert azért mi (még mindig) egy nagyon kényelmes hívő életet élhetünk mostanában. Nincs akadályoztatva a hitélet, sőt kifejezetten támogatva is van, és nem nagyon kell komoly döntést hoznunk arról, hogy ha épp bizonyságot teszünk Istenről, akkor annak milyen következményei lesznek. S még ebben a nagy kényelemben is mi néha bizony mérlegeljük, hogy szóvá tegyük-e a keresztyénségünket. Nagyvárosban élve, nem teológiai pályát választva azért egy új egyetemi csoportban, munkaközösségben, szórakozóhelyen nem az az első, amit az ember megoszt magáról a neve után, hogy keresztyén (pedig akár lehetne ez is, hisz elméletileg életünk legmeghatározóbb tényéről van szó). Sőt, nagyon sokszor bizony kényelmes is egész véletlenül elhallgatni ezt. Mert fárasztó a köröket újra lefutni, a hirtelen zavart mozgású szemekbe nézni, a „de tényleg?” típusú kérdésekre válaszolni, és full okosan érvelő ateistáknak Istenről beszélni. Én nem mondom, hogy ez könnyű, de azért nem is szíriai állapotokról van szó.
Mi történne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy akkor, ha kimondjuk, mi a Krisztussal vagyunk egy csapatban, komolyan fennállna a veszély, hogy bántanak minket, a családunkat, elveszik a féltett összekuporgatott értékeinket? Elméletben ugye működik: mi akkor is hűek maradnánk Istenünkhöz. De tényleg? Ha épp összeroppanna a világunk menne ez? Nem háborodnánk fel még a feltételezés ellen is? „Ember, nem is tudom, mit beszélsz!”
Péter világa itt összeroppant. A Messiása, aki halottakat tudott feltámasztani engedi, hogy semmirekellő katonák ráncigálják be a világi hatalmat képviselők elé. A Főpap engedi, hogy földi alattvalója számon kérje, kifaggassa. Hát mi történik itt? Az ő fejében és lelkében élő Isten Fia ilyet nem engedhet meg…
És a mi fejünkben és lelkünkben élő Isten mit engedhet meg? Képesek lennénk, képesek vagyunk a káoszban, a bajban is elhinni, hogy nem a mi Istenünkkel van baj, nem Ő a gyenge, nem Ő nem létezik, hanem ez valami olyan egész része, amit mi még csak fel sem foghatunk?
Ma égjen bennünk – és ne hagyjon nyugodni – a kérdés: képesek vagyunk-e a Krisztusba vetett hitünkért a szenvedést is kockáztatni? Képesek vagyunk-e arra, hogy kényelmetlenségekkel, kellemetlenségekkel nézzünk szembe, mert felvállaljuk a keresztyénségünket? Képesek vagyunk-e Istenről bizonyságot tenni az életünk hétköznapjaiban? Akár egyedül maradva is?
Ha ezekre a kérdésekre most összerándulunk, azt hiszem épp a mai igeszakasz a biztosíték arra, hogy azért még nincsen minden veszve. Szerintem a bizonyságtevés is egy olyan képesség, amit kérhetünk Istentől, hogy fejlessze bennünk. Csak legyünk őszinték! Ne hitegessük magunkat azzal, hogy mi bármire képesek lennénk. Valljuk be, hogy sokszor sokkal inkább bizony rettegő, meghunyászkodó, tagadó Péterek vagyunk. A többit pedig bízzuk Istenre – Péter története sem itt ért véget…
Papp Adrien
