A Feltámadott szavai ezek. Azé, akit megfeszítettek, és akinek tönkretett teste tegnapelőtt még a sír rettenetes, üres és mélységes magányában, fagyos csendjében szembesített és szembesít mindenkori kétségeinkkel, tehetetlenségünkkel, tudatlanságunkkal, gyűlöletünkkel, lehetetlenségünkkel. Isten engedett az istennélküliségnek, annak, hogy az ember nem akar Istennel lenni? Isten szuverén döntésének és az ember teljes szabadság iránti vágyának sorsfordító találkozási pontja ez. Isten elrejtettségének és önfeltárulkozásának határmezsdjéjén állunk. Szinte elviselhetetlen súllyal nehezedig ránk ez a (metafizikai) teher.
Még a fülünkben csengenek szavai az Úr (utolsó) vacsoráján: „Ha nem volna így, megmondtam volna nektek (…) Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik… e pohár amaz új szövetség az én vérem által…”. Nem értünk semmit. A mechanikus szükségesség kerekei zakatolnak bennünk. Érthetetlen harcokat vív bennünk a bűn és az erény. Életünkön sötétség borong és ijesztő csend. Némán állunk, és a szomorúság gyászfátyola mindent betakar. A körülöttünk lévő dolgok naggyá kiáltott kicsinyességei, megvetett problémáink, árulásaink, elkábított öntudatunk, jelenségek világává zsugorodott valóságunk megannyi történése korbácsolja kedvünket, lelkünket, egész valónkat.
Hosszú utat jártunk be, időben ki sem fejezhetőt. Találkoztunk vándorokkal. Beszéltünk velük. Mintha hangját hallottuk volna. Beszéltek róla annyifélét… Ellopták a testet, meg hogy feltámadt. Vágyunk és kínunk volt csupán velünk… Meg a miértek sokasága… Félelem és rémület… További kétségek… A bátortalanságunk, rettegésünk elzárkózottá tett… Életünk rejtélyének labirintusában bolyongtunk okoskodásainkkal és következtetéseinkkel. Egy-egy ösvényre találva szaladtunk és örültünk: igen, ó igen, boldogtalanságunkban boldogok voltunk, hogy megvan a kivezető út. Aztán csak egy újabb falba ütköztünk. Milyen út ez?
Meghívást kaptam tegnap is a megnyugvás helyére. Kétségeim is velem voltak… Ott álltam asztala körül, és meghallottam a hangját. „Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik… e pohár amaz új szövetség az én vérem által…” A Feltámadott szólt hozzám, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Isten hatalma töltötte ki az űrt, és világossága fénylett sötétségemben. A Lélek hatalmával és a szív bizalmával értettem meg: az ő hatalma olyan nagy és annyira szabad, hogy a Vele találkozót találkozásra irányuló szabadságban részesíti. Elrejtettségében vált felismerhetővé. Melegség öntött el. Lángolt a szívem, ahogyan ettem a kenyeret és ittam a bort. Krisztus van bennem és én őbenne. Már nincs fent és lent, tegnap és holnap, csak a mindent megsemmisítő békességes jelen. Az Egy Test jelene, mert ez az ő egyházának igazi valósága. Ő létem és cselekvésem középpontja.
Hétfő van. Útra kelünk, lehet, hogy még ma. Ennek a megélt örök jelennek pedig folytatása van velünk. Mert ez olyan erő, teremtő hatalom, amely felemel. Feltámadt, és feltámadása a miénk lehet. Feltámadása van bennünk és körülöttünk, a lelkek sokaságában, a történelemben és a világegyetemben egyaránt. Sebzett emberekként megyünk tovább, de ebben a feltámadásban már miénk lehet a hit bátorsága a nála elrejtett és felé tartó életünkben. Az Új Teremtés hatalma adjon békességet és megbékélést Istennel, és legyen egyetlen életgyógyulássá életünkben, hogy elmenvén tanítványokká tegyünk minden népeket.
Füsti-Molnár Szilveszter