(Gondolatok a Barátom, Róbert Gida című, 2018.-ban készült amerikai animációs vígjáték alapján. Vigyázat, spoilerveszély!)
Szerettem Micimackó történeteit könyvben olvasni. Emlékszem, hogy gyermekkorom első Disney-rajzfilmjei közt Micimackó kalandjait kifejezetten kedveltem. (Még most is megdöbbentő, hogy az a rajzfilm 1977-ben készült…). Azóta máig számos rajzfilm, sorozat és animációs film főhőse volt ez a plüssmaci. Talán te is elképzelted már magad a Százholdas Pagonyban sétálva: Nyuszival, Tigrissel, Fülessel, Malackával, Kangával, Zsebi babával, Bagollyal, a Zelefántokkal, Apacukákkal és Vuclikkal…
Nem vagyok híve az élőfigurás, hibrid filmeknek. Ám, meg kell hagyni, a családi filmnézést most mégis nagyon élveztük. A kisfiam azért, mert számára egészen új a történet és odavan a mozgó, beszélő állatfigurákért. Én pedig azért, mert átkerültem a másik oldalra. Oda, ahol a felnőttek életébe már nem igazán fér bele a gyermekkorunkban elképzelt kis világunk. Be kell vallanom, teljesen átérezhető volt számomra Róbert Gida küzdelme, hogy a hirtelen előkerült, csacsi öreg medvét lerázza valahogy, és minden visszakerüljön a rendes kerékvágásba. Mert ugye, a „rendes kerékvágás” az, amikor egész nap dolgozol, alig töltesz időt a gyermekeddel, nem pihensz, komollyá, súlyossá válik minden körülötted. Elfelejted, hogy a semmittevés közben gyakran kisül Valami. Már nem vicces mindent összekenni mézzel és bebújni (vagyis beszorulni) az odvas fába. Már kicsit sem félsz az Apacukáktól, és nem állítasz nekik csapdát. Nem. Inkább az ipari forradalomról olvasol „mesét” a lányodnak. Tíz körmöddel véded a fontos irataidat az aktatáskádban. Ezerrel dolgozol a feladatod megoldásán, hétvégén is napi huszonöt órában, különben a főnököd (az a rémes Vucli!) lenyel keresztben. Ismerős?
Micimackónak meg a többieknek nincs különösebben életcélja. Persze, rendkívül fontos, hogy egy Vucli ne nyeljen le őket! De ettől eltekintve, ők megmaradtak olyannak, amilyenek voltak. Idő közben viszont a felnőtté vált Róbert Gida pont olyan lett, mint egy Apacuka. Onnan visszarángatni „az életbe” pedig csak egy csekély értelmű medvebocs lehet képes. Egy igazi barát, aki nem hagy magadra sosem.
Kifejezetten hálás vagyok azért, hogy az igazán fontos pillanatokban mindig akad olyan barátom (akár gyerekkori, akár nem), aki visszarángat az Apacuka-létből valahová, ahol a Semmittevésből is lehet Valami. Van, aki emlékeztessen arra, mennyire mókás a pocsolyában táncolni, ugrálni az ágyon, békésen hallgatni a madarak csiripelését. Visszatérni kicsit a saját kis világomba. És jó látni, hogy a kisfiamnak is megvan a maga saját kis világa, ahol énekelhet, játszhat, önfeledt lehet. Valójában a legjobb, amikor mindketten ott tudunk lenni a Százholdas Pagonyban, a barátainkkal együtt. A felnőttes, komoly dolgokkal még épp elég időnk lesz foglalkozni.
Mindenkinek ajánlom a filmet, aki szerette, vagy most is szereti a csacsi öreg medvebocs történeteit (ki ne hagyd a pöszén előadott, „A Tigris, az mindig egy jellem” című nótát…!) Azoknak főképp javaslom, akik elfelejtették, hogy Apuacukává válni az egyik legfélelmetesebb dolog a világon.
Nigriny-Demeter Adrienn
