Az év vége valahol egy kicsit mindenki számára hasonlóan alakul. Ha nem is olyan mélyen, de azért átfut az agyunkon néhány, az elmúlt évvel kapcsolatos történés, és akaratlanul is mérlegeljük kicsit a jónak vagy épp helytelennek tűnő döntéseinket, tetteinket, elért céljainkat, vágyainkat, és talán fáj, amikor a halogatott, de meg nem tett dolgaink jutnak az eszünkbe.
Január elseje mindig egy tiszta lap, amely egy új kezdetet hordoz magában – de már rég mögöttünk van. Telnek a napok, és az év elején oly lelkesen meghozott elhatározásaink mostanra talán kezdenek homályba merülni. Könnyű belekényelmesedni az állandó halogatásba. Frusztráló ugyan, és meglehet, naponta érzett bűntudattal, lelkifurdalással jár a nem cselekvésünk, de kényelmes is egyben, mert így nem kell változtatnunk semmit a megszokott napirendünkön. De bármennyire is tűnik kényelmesnek a megszokottság, benne tart egy bizonyos állapotban, egyfajta lelki mozdulatlanságban, amelyben nincs módunk a növekedésre.
Azt hiszem nagyon is ismerem ezt. Néha úgy érzem magam, mint a gonosz szolga, aki elásta a talentumát, mert félt, hogy nem fogja tudni megfelelően felhasználni, befektetni azt. Érzem, hogy ezzel a rengeteg halogatással lassacskán elások a valómban minden egykori lelkesedést, megannyi felfedezetlen lehetőséget, inspirációt, jónak tűnő ötleteket, amelyekre egykor vagy jelenleg is késztetést éreztem és érzek. Legbelül érzem, hogy Isten azt várta tőlem, hogy tegyek egy próbát, találjak időt arra, hogy foglalkozhassak ezekkel az ötletekkel a gyakorlatban is.
Gyakran hagyjuk, hogy a megannyi félelem, kétely, megkérdőjelezés, kiábrándulás eljuttasson bennünket odáig, hogy egy részünk feladja a bizakodást. A bizakodást abban, hogy lehet a jelenleginél több is az életünk, vagy akár csak a gondolataink minősége, melyek a nap folyamán háttérbe húzódva kitöltik az egész ébrenlétünket.
Ha van valami, amire rádöbbentem mióta szülő vagyok, az többek között az, hogy most fogja fel igazán az ember mennyire egyedi és megismételhetetlen minden egyes perc, melyet a gyerekünkkel tölthetünk el. Egy pici babán minden apró fejlődés látványos. Hétről hétre, sőt szinte napról napra változik a viselkedése, újabb és újabb dolgokat tanul, és szinte hihetetlen mértékben változnak a vonásai, mimikája, viselkedése. Anyaként pedig szinte nincs nap, amikor ne jutna eszembe, hogy legszívesebben az összes új énjét bepalackoznám, hogy bármikor magamhoz ölelhessem, újra élhessem a vele töltött pillanatokat, mert mindegyiket szeretem, és az összes fárasztó nyűgjével együtt minden perc különleges vele. Aztán mindig kissé kijózanít a rideg felismerés, hogy nem tehetem. Nem mehetek vissza a múltba, hogy utólag helyre hozzam a mulasztásaimat. Arra csak a jelenben van lehetőségem. Most tudok többet szeretni, most tudok megbocsátani, most tudok hálásabb lenni, most tudok végre időt szánni Istenre, és a Neki való engedelmességre a kritizálás, hibáztatás, neheztelés, panaszkodás és halogatás helyett, amelyek csak az időmet rabolják és elvesznek az életemből.
A mai nappal is vége szakad valaminek, és holnap kezdődik valami új, ami még nem volt. Gondolhatod azt is, hogy ez csak egy újabb nyár, de az igazság az, hogy ez az egyetlen nyár, amelyet 2019-ben átélhetsz. Gondolhatod úgy, hogy a mai csak egy újabb nap az életedből, de az igazság az, hogy ebből is ez az egyetlen van, céllal kaptad, és sokkal értékesebb minden perce, mint azt elsőre gondolnád. A ma üzenete, biztatása, fentről kapott kijelentése ma kell, hogy cselekvésre késztessen bennünket, holnapra már veszít az erejéből. Istennek a mában, a mostban van hatalma, hogy változást hozzon az életünkbe, a jelen pillanatban tud leginkább megerősíteni. A holnapot is Isten adja, de a mát kaptuk a cselekvésre. Van egy mondás miszerint a tétlen kezeknek az ördög ad munkát. Ezért esélyt se adjunk a gonosznak a halogatással, hogy ezáltal eltérítsen a jó cselekvésétől!
Dolenai-Balogh Beáta
