Gyerekkoromban drága szüleim lehetőségeikhez mérten igyekeztek kényeztetni. Nem voltunk gazdagok, de egy-egy tábla csokit, narancsot vagy gránátalmát hoztak néha haza. Ezeket a finomságokat persze meg kellett osszam a nővéremmel. És a szüleimnek is kínáltam belőle, de ők szelíden visszautasították, mondván: nem szeretik a csokit, narancsot stb. Ezt gyermekként el sem tudtam képzelni. Hogy lehet nem szeretni ezeket a finomságokat. Csak sokkal később jöttem rá: szüleim egyszerűen azt akarták, hogy ezekből a csemegékből nekünk (nekem!) több maradjon.
Ebben a banális kis történetben egy mély igazság rejtőzik: a szülő az az ember, aki valaki mást önmagánál jobban tud szeretni. És ez egyáltalán nem apróság! Ebben az önző világban Isten különleges ajándéka a szülői szeretet.
Lemondani a csokiról vagy más finomságról a gyermekedért a jéghegy csúcsa csupán. A szülő lemond az éjszakai alvásról (pár hónapig legalábbis biztosan), a karrierről (egy-két évig) és a független gondtalan életről (egy két évtizedig). Sokkal szűkösebb lesz az anyagi helyzet: eddig két fizetésből éltek ketten, ezután egy fizetésből kell hárman megéljenek. Kisgyermekkel nehezebb megszervezni például egy nyaralást vagy akár egy hétvégi programot, keresni kell az időt arra, hogy kettesben legyetek a pároddal.
És mégis: amikor az első gyerekem világra jött vele együtt két szülő is született. Valamikor önző gyerek, majd lázadó kamasz voltam. Én is szerettem lazán élvezni az életet és utazgatni. Be kell valljam, gyakran élveztem a semmittevést, de volt olyan is, hogy elkapott a vagyon ördöge és a pénzszerzés lett a célom (nem sok sikerrel). Ám az a pillanat, amikor megláttam, és kézbe fogtam a gyermekemet, valamit végérvényesen megváltoztatott bennem. Az a kicsi ember egy darab volt belőlem. Ő az én életemet viszi tovább, és az ő életéért én vagyok a felelős. Nem mondhatom, hogy megértettem, de lassan ráéreztem, hogy ez a kicsi élet, aki titokzatosan magában hordoz engem és a társamat is, fontosabb nálam. És az a legfurcsább, hogy ez egyáltalán nem rossz érzés. Valaki mögött másodiknak lenni, általában csalódást jelent. Lemaradni, háttérbe szorítani magadat mindig küzdelem. De a gyermekemet önmagam elé helyezni – nem nehéz. Mert benne egy kicsit önmagamat látom, egy kicsit meg a társamat, akit szeretek. Szóval, szülő lettem én is. Azóta már négy gyermek apja. És ma már én is le tudok mondani a csokiról, gyümölcsről vagy akár a kedvenc filmemről a gyerekeim kedvéért. És bár igyekszem a gyerekeimet szigorúan nevelni, sohasem tudok igazán haragudni rájuk. A hibáikkal együtt szeretem őket.
Szülőként érthetem meg azt is igazából, hogy mit is jelent számunkra Isten atyai szeretete. Ahogy én szeretem a gyerekeimet – bármit is tegyenek –, egyedül azért, mert a gyermekeim, így szeret minket Isten. Ő mindenki másnál jobban látja a hibáinkat. De azok ellenére is szeret minket, azért, mert Ő alkotott a saját képére és hasonlatosságára. Az Övéi vagyunk. Az Ő gyermekei. Ő nem olyan, mint a földi szülők, akik megharagszanak és kitagadják gyermekeiket, vagy elhagyják és állami gondozásba adják őket. Isten maga a szeretet, aki minket, esett gyermekeit szeretetben hordoz.
A szülői szeretet által vállalt áldozatok segítenek nekem megérteni azt is, hogy mit tett értünk Jézus Krisztus. Hány szülő ajánlja fel szervét beteg gyermekének. Hány szülő mondja sírva gyógyíthatatlan gyermeke ágyánál: „bár inkább én halnék meg helyetted”. Ezt az áldozatot hozta meg Isten helyettünk, amikor önmagát adta halálra, hogy mi bűnbocsánatot és életet kapjunk. Ő nem csokiról, éjszakai alvásról vagy karrierről mondott le. Értünk a mennyei dicsőséget hagyta ott, hordozta az emberek meg nem értését, ártatlanul vállalta a megaláztatást és a halált is.
A szülői szeretet – Isten különleges ajándéka a világ számára. Abból, ahogy engem szeretnek a szüleim, és abból, ahogy én szeretem a gyerekeimet fogalmat alkothatok arról, hogy milyen is Isten önzetlen, áldozatkész atyai szeretete irántunk.
Kacsó Géza
