Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek. (1. Kor 2,9)
Sokszor hallottam ezt az igét, és mindig olyan gyönyörűnek találtam, de be kell vallanom kicsit úgy voltam vele, hogy ez biztosan mindenki másra igaz csak rám nem. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy Isten egészen kiszámítható tervvel rendelkezik az életemre nézve. Nem nagyon érhetnek meglepetések, persze jöhet egy-két váratlan fordulat, de azokból sem a kellemes fajta. Igen, azt hiszem, hogy az istenképem nem mindig volt/van egészen a helyén.
Az előző posztomban írtam arról, mennyire felemésztett a várakozás és a bizonytalanság egy bizonyos ösztöndíjjal kapcsolatban, illetve hogy miután megkaptam a választ, hogy csak várólistára kerültem, nehezen ugyan, de belenyugodtam abba, hogy Isten tervei nem feltétlenül egyeztek az enyémekkel. Nagy harcunk ez kettőnknek, mert általában nehezen engedem át a kontrollt az életemmel kapcsolatban valaki másnak, még akkor is, ha ez a valaki más épp maga az Úr.
A kapcsolatunkban Istent gyakran festőnek képzelem el – tudjátok annak a fajtának, aki évezredek óta fest, és mesterművek kerülnek ki a keze alól –, magamat pedig cuki hároméves akaratos gyereknek, aki ott sündörög körülötte, és folyamatosan ki akarja kapni a kezéből az ecsetet. Isten ilyenkor többféleképpen kezeli ezeket az akaratos kirohanásaimat. Néha lehajol hozzám, és végtelen türelemmel és szeretettel elmagyarázza, hogy a mestermű még nincs kész, várjak egy kicsit. Néha pedig elnézően mosolyog, és átnyújtja nekem az ecsetet. Én egy pár percig nagy lelkesen pingálok össze-vissza, majd mikor látom, hogy a festményem nem lett épp olyan, mint amilyennek elképzeltem – sokkal inkább pacákkal teli, elmázolt vászont alkottam – keserves sírásban török ki. Isten ilyenkor sosem szid le, de tényleg. Ehelyett sokszor mondja, hogy próbáljuk meg együtt, és hogy Ő majd irányítja a kezem, én csak bátran húzzam meg a vonásokat, s így a végére valahogy mindig különlegesre sikerül egy-egy rajzunk.
Őszinte leszek veletek: én nem hittem benne, hogy a várólistás dologból lehet még bármi. Azt hittem, hogy tisztán és jól érthetően hallom Istent, Aki azt mondja, most ne menj, ne mozdulj, inkább keresd meg, hogyan lehetsz hasznos a helyeden. S én el is kezdtem keresni, jelentkeztem egy másik munkahelyre, gondolván, ez elég kiszámítható, elég stabil, itt nem nagyon érhetnek meglepetések. Délelőtt még örömmel hívtam fel édesanyámat beszámolva neki arról, hogy a több körös interjúk jól sikerültek, készek felvenni. Minden olyan nyugodt és kiszámítható volt ezekben a percekben. Délután pedig megcsörrent a telefonom, és az ösztöndíjjal kapcsolatban kerestek felajánlva nekem egy ausztráliai helyet azonnali kezdéssel.
Amit szív meg sem sejtett…
Nem számítottam Ausztráliára. És amikor azt mondom, hogy a legvadabb álmaimban sem, akkor azt nagyon komolyan gondolom. Nem tudom, voltatok-e már úgy, hogy valaki megkérdezte tőletek, hová mennétek akkor, ha nagyot álmodhatnátok és bárhová elmehetnétek a Földön. Talán akkor ti elkezdtetek álmodozni távoli városokról vagy országokról, de úgy, hogy ki sem mertétek mondani hangosan, hiszen melyik univerzumban volna az lehetséges. Én is úgy voltam vele, hogy amikor a pályázati adatlapon meg kellett jelölni három országot, írtam két számomra elképzelhetőnek tartott lehetőséget s egy harmadikat – Ausztráliát – az esélytelenek legnagyobb nyugalmával. Egyik keretembe, egyik gondolatomba sem illeszkedett bele az ország, hiszen a világ másik végén van.
Soha még ilyen élesen nem éreztem a fenti ige szavainak a súlyát. Hogy amit az én értelmem fel sem fog, a szívem meg sem sejthet, olyan dolgokat készített az Isten számomra. Hogy az én Uram nem zárható keretekbe, skatulyákba, nem kiszámítható, nem kiismerhető, nem unalmas Isten.
Többé nemcsak távoli hasonlat számomra ez az ige, hanem az Isten élő szava, mely az én életemre is maximálisan igaz lehet, ha elhiszem. Végtelenül hálás vagyok az Úrnak, hogy ilyen kiszámíthatatlanul tervez, s nagyon izgatottan várom az elkövetkezendő öt hónapot.
Kedves Tesó! Arra biztatlak, hogy hidd el, amit az Isten szava állít, az rád is igaz lehet. De készülj fel arra, hogy Isten tervében sok meglepetés van, és azok a dolgok, amiket Neked készített, sokkal nagyobbak, mint amit a mi emberi szívünk bármikor is megsejthet.
Marofejeva Nelli
