Manapság szinte önkéntelenül úgy nyilvánítunk véleményt emberekről, amikor róluk beszélünk, mintha Jézus nem azt mondta volna, hogy „ne ítéljetek”, hanem mintha azt parancsolta volna: Ítéljetek! Ugyanis mi ezt tesszük: ítélkezünk könnyelműen, felületesen, csalhatatlanul, kíméletlenül. Ítélkezünk élők és holtak felett.
Elítéljük azt a megtévedt, szerencsétlen embert, aki belehabarodott a másik asszonyába, és a fellobbanó szenvedéllyel szembeni harcában alulmaradt, elbukott a kísértésben. Botránkozva, erkölcsi felháborodással adjuk tovább a szomorú hírt: „Hallottad? Hogy tehetett ilyet?! Micsoda botrány!” Megvető ítélettel beszélünk arról az emberről, aki a beosztásban felettünk áll; megállapítjuk róla, hogy nem ért a munkájához, nem oda való, s amellett még igazságtalan és kegyetlen is, sőt, talán nem is egészen tisztakezű. Elítéljük azt, aki alattunk dolgozik, bosszankodva miatta, hogy milyen lusta, ügyetlen, sőt rosszindulatú, áskálódó természetű. Kimondjuk az ítéletet a társadalom felett: korrupt, fegyelmezetlen, igazságtalan, nem hagyja érvényesülni a tehetséget. Sőt, még itt az egyházban is folyton ítélgetjük egymást, rámondjuk valakire, hogy „ó, az nem hívő”. Nem úgy viszonyul Istenhez, egyházhoz, ahogyan kellene. Bárkiről van szó, bármilyen vonatkozásban: rögtön készek vagyunk az ítélettel, persze rendszerint a háta mögött.
Jézus szavával kérlek benneteket: ne ítéljetek el senkit, még ha akármilyen jogosnak látszik is az az ítélet. Olyan könnyű megítélni egy világban még tájékozatlan fiatalt vagy egy megtévedt embert, egy bukott leányt, egy ideges főnököt, egy hitében gyengébb, Krisztus útján bukdácsoló embert. Emberek, ne ítéljetek! Mit tudhatjátok, hogy miért lett olyanná az a szerencsétlen, amilyen? Miért bukott el, miért ideges, miért léha, miért irigy? Mit tudhatjátok, mi hiányzott neki, mi fáj, mi gyötri, miken ment keresztül, mi van a lelkében?
Nem azt akarja mondani Jézus, hogy ha szálkát lát valaki az atyjafia szemében, ne vegye észre, ne törődjön vele, hagyja benne. Nem! Sőt, kötelessége egyiknek a másik hibáin segíteni, nyíltan, őszintén megmondani neki. De ezt ne mintegy az Isten ítélőszékének magasságából tegye, hanem vele együtt az Isten ítélőszéke előtt állva, a közös megítéltetés és megkegyelmezettség teljes szolidaritásában a másikkal. Abban a tudatban, hogy az a bűnbocsánat, amiből én élek a Krisztus által, érvényes arra a másikra is, mert őérte is meghalt Jézus. Ha így együtt állunk a kegyelmes Isten előtt, én – aki már megtapasztaltam, hogy az én szememben levő gerendát hogyan vette ki az Isten bűnbocsátó szeretete – meg a másik –akinek megláttam a szálkát a szemében –, mindketten az Isten bűnbocsátó kegyelme alatt állunk, és így, csak így közeledhetem annak a másiknak a szálkájához. Csak így mondhatom neki: gyere, segítek neked kivenni azt a szálkát a szemedből. Gyere, ne félj, én már tudom, mit jelent ez, milyen fájdalmas művelet ez, hozzányúlni a legérzékenyebb részhez. Velem is így tett az Isten. Igen, csak azok, akik a bűnbocsánatot már maguk megtapasztalták, csak azok vihetnek bele a világba gyógyító erőket és segítséget.
Akinek Jézus már eltávolította a szeméből a gerendát, az másképpen lát most már a szemével, az most már a dolgoknak egészen más oldalát is látja, mint azelőtt. Nemcsak a szálkát a másik szemében, hanem a másiknak a szemét is, amelyiket Isten a saját maga képének és hasonlatosságának a visszatükröződésére teremtett. Nemcsak az elhuligánosodását látja annak a fiatalnak, hanem meglátja benne a szerencsétlenné vált gyermeket is. Nemcsak a főnök intrikálását, vagy az alkalmazott lustaságát, hanem az agyonhajszolt embert. Nemcsak a leány bukását, a férfi megtévedését, hanem azt a drága értéket is, akiért Jézus drága vérével fizetett az Isten, és aki még nincs tisztában a maga hallatlan értékével. És akkor majd nem mint morális ellenőr, magas lovon ülő erkölcscsősz, hanem mint irgalmas samaritánus közeledik ahhoz a másikhoz, hogy odasegítse azt a másikat is, ahol ő maga is mindig újra megszabadul a maga gerendájától: Jézus keresztje alá, az Isten bűnbocsátó kegyelmének az erőterébe.
Ne ítéljünk hát, hanem segítsünk. Az Isten megbocsátó szeretetének a fölemelő erejével segítsünk!
(Joó Sándor igehirdetése)
