„…Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket.” (2Móz 33,15b)
„Kedves Isten! Köszönöm az egész éves segítséged, szeptemberben indul az új tanév, számítok Rád akkor is. Addig viszont nyugodtan pihenj – csak kérlek ne a Balaton partján, mert én is ott fogok nyaralni, nem kéne egymásba botlanunk.”
Kész, ennyi. Szabadságra küldtem Istent. Elvégre itt a nyár, nekem is kijár végre egy kis pihenés, hiszen az egész tanévben jó keresztyénként igyekeztem élni. Meg aztán biztosan Ő is belefáradt picit abba, hogy folyton meg kell engem mentenie, igazán ránk fér már egy kis szünet.
Szabadságra küldtem magamat is. Hiszen az elmúlt hónapokban annyit tanultam, dolgoztam és szolgáltam, hogy igazán szükségem volt már egy kis töltődésre. Épp csak az Urat felejtettem el magammal hívni…
Nem tudom, téged mi kapcsol ki. Talán egy jó könyv, egy túra vagy épp a strand, barátok társasága vagy az egyedüllét… De hadd kérdezzem meg: számolsz az Istennel való kapcsolatoddal nyáron is? Merthogy magában a szóban, hogy „kapcsolat”, benne van a folyamatosság, a dinamika. Mikor a keresztyén életünkről beszélünk, az nem valamilyen gép, amit ki-be lehet kapcsolni, hanem élő kapcsolat a Teremtővel. Ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy minden tevékenységemben jelen vagyok számára, hogy megélhessem az Ő jelenlétét.
Való igaz, kezd ez így egyre ködösebbé válni – térjünk vissza a kezdő gondolatunkhoz!
Szabadságra küldtem Istent… és nem lett jó vége. Egészen konkrétan a nagy „pihenésemből” és „töltődésemből” sírva mentem Hozzá vissza, és kértem együtt Mózessel: „…ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket”. Mózes a pusztai vándorlás során közvetlenül Izrael bálványimádása és a kőtáblák összetörése után mondja ezeket a szavakat. Isten ítéletet tart a népe fölött, a választott népnek pedig kőkemény áron kell megtanulnia, hogy az Urat kell követniük. Utána viszont már csak az a vágyuk marad, hogy Isten menjen velük, mert az jelenti a biztonságot és az életet. Nekünk pedig, Krisztusban megváltott embereknek már nem kell rettegnünk az ítélettől, hanem követhetjük Jézust hálából. Hadd hangsúlyozzam újra ezt a mondatot: hálából követhetjük Jézust, és nem azért, mert rettegnünk kell attól, vajon elég jól éltük-e az életünket.
Szabadságra küldtem magamat, mert nyáron ennek van itt az ideje. De ez a szabadság nem a Jézusról való megfeledkezést jelenti, hanem éppen azt, hogy szeretném Vele eltölteni a szabadidőmet. Ez pedig véletlenül sem azt jelenti, hogy nem olvashatok el egy jó könyvet, nem nyithatok ki egy doboz sört, nem találkozhatok a barátaimmal, vagy egyáltalán nem csinálhatok semmit, ami kikapcsol és örömet okoz. Sokkal inkább azt, hogy mielőtt elindulok valahova, megkérdezem az én Uramat, hogy vajon velem jönne-e. Mert ha Ő nem jön, akkor én sem akarok mozdulni egy lépést sem. Talán gyengeségből? Éppen ellenkezőleg! Azért, mert ahol Ő ott van, ott van nyugalom és áldás is. Ezt tapasztalta meg Mózes a választott nép élén, és ez lehet valóság a saját életünkben is, ha a kapcsolatra fókuszálunk a görcsös megfelelés vagy éppen az áldásküldő automata istenkép helyett.
De mi a helyzet veled? Nem tudom előfordult-e már, hogy a nyaralás után sokkal fáradtabb és érzelmileg kimerültebb voltál, mint előtte. Mit szólnál, ha tudatosan keresnéd Istent a pihenésedben? Vajon belefér a Biblia bőröndödbe?
Rajta, küldd szabadságra magadat… de Krisztussal!
Pálfalvi J. Viola
