Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. (1Jn 4,19)
Lényegében mi is a keresztyénség?
Nos, ha hallgatunk a bennünket körülvevő világ hangjaira, csakhamar kiderül számunkra, hogy nagy általánosságban véve nem túl pozitív benyomással vannak rólunk. Voltaire, a francia filozófus így foglalta össze tömören: „A keresztyénség a legnevetségesebb, legabszurdabb és legvéresebb vallás, amely valaha is megfertőzte világunkat”. A múlt században pedig Gandhi mutatott rá így a hívőkre: „Én nagyon szeretem Krisztust. A keresztyéneket már kevésbé. Annyira nem hasonlítanak Krisztusra!”. És mi a helyzet ma? Micsoda a keresztyénség, milyenek a keresztyének 2019-ben? Emlékszem, amikor egy fiatalemberrel beszélgettem, és amint kiderült, hogy teológiát tanulok, megrökönyödve kérdezte: „Mi a csudának dolgoznál te az egyháznak? Ahol hetente összegyűlnek gyűlöletbeszédet hallgatni, és még elvárják, hogy fizessek is érte?”. Jézus Krisztus egyszer azt mondta, hogy az Ő tanítványai a föld sója, és ha ez a só megízetlenül, semmire nem jó már, csak arra, hogy kidobják és az emberek eltapossák. Úgy tűnik, hogy egy jó ideje már nem ízesíti olyan látványosan a só ezt a világot, szűkebb hazánkat, és inkább csípi az emberek szemét, mintsem élvezetesebbé tenné a mindennapokat.
A mai igénk azonban arról beszél, hogy a keresztyén élet nem más, mint egy szerelmi történet. Ne lepődjünk meg ezen a kijelentésen, hiszen az egyik leggyakoribb kép, amit az Újszövetség az egyház és Krisztus kapcsolatára használ, az a házasság képe. Ő a vőlegény, az övéi pedig ezen a földön a mennyasszony, aki a nagy és örömmel teljes esküvőre készülődik, felékesíti magát, hogy amikor majd egy váratlan pillanatban betoppan hitvese az ajtón, készen álljon a fogadására. A keresztyénség ennek fényében nem egyszerűen egy intézményesült valami, ahol megvannak a hivatalnokok, a tagság, a tagsági díj és a hetenkénti találkozók, hanem egy egyre csak kiteljesülő szerelem, amely egy egész életen keresztül arról szól, hogy jobban megismerjük a Másikat, újabb és újabb oldaláról szerezzünk tudomást, és ennek köszönhetően még inkább szeressük őt azért, aki.
Mi azért szeretjük Őt, mert Ő előbb szeretett minket. Arról van itt szó valójában, hogy az első és legvalóságosabb igazság mindannyiunk életére nézve az, hogy radikálisan egyedi, megismételhetetlen gyermekei vagyunk az Úristennek, és mielőtt mi még fel tudnánk fogni azt, hogy mi is a szeretet, Ő már örök szeretettel fordult felénk. Isten szeretete egész egyszerűen minden emberi képzeletet felülír. Mi megszoktuk, hogy a szeretetről úgy gondolkozzunk, mint valami kereskedelmi egyezményről két fél között: ha te szeretsz engem, akkor én is foglak téged; ha te jó vagy hozzám, én is jó leszek hozzád – de ha megsérted az egyezményt, akkor vége az egésznek, és nem látsz többé engem. Az Úristen – ahogy mondani szokás – „más lapokkal játszik”. Ahogy Pál apostol mondja: Isten abban mutatta ki a szerelmét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor mi még bűnösök voltunk (Róm 5,8). Semmilyen emberi érdemünk nem lehetne előtte, igazából semmit nem tudnánk felmutatni, legkevésbé nem tudnánk szeretni Őt – de Ő ettől függetlenül tárt karokkal fogad. Ez a feltétlen atyai szeretet. Mint a szülő, aki nem azért szereti a gyermekét, mert megnyerte a matekversenyt, vagy mert nem festette tele a falat, míg nem figyeltek rá – ez mind csak hab a tortán –, hanem annál az egész egyszerű oknál fogva, mert életet adott számára. Bármiféle ok, feltétel vagy magyarázat nélkül.
Saját szeretetünk válasza pedig csak és kizárólag ezen az alapon állhat meg. Mi azért szerethetjük Őt, azért fordulhatunk felé, azért lehetünk az Ő szerelmese, mert Ő előbb szeretett minket. Minden pozitívnak elkönyvelhető tettünk, a szeretet legapróbb sugara is csak válasz lehet arra, amit Ő tett értünk. Így válik ez a kapcsolat valóban szerelmi történetté, és ebbe a történetbe hív téged is Isten.
Micsoda hát a keresztyénség? Itt az ideje, hogy újra megértsük, átéljük és hirdessük, hogy Isten szerelmes ebbe a világba és gyönyörködik benne. Az egyik posztban írtam egyszer, hogy meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy Istennek abszolút az égadta világon semmi ízlése nincs: mindenkit szeret. Mélyen felkavaró kijelentés, de mégis ez a keresztyénség legbensőbb üzenete. Ha lebontjuk a rárakódott rétegeket, a nemzeti érzeteket, a kulturális értékeket, a politikai szlogeneket és megannyi mást, ott találjuk az ég és föld között függő és vérző vőlegényt, Krisztus Jézust, aki szerelemből vállalta a halált menyasszonyáért. A mi feladatunk, hogy ebben a tényben készülődjünk a nagy napra, amikor szembetaláljuk magunkat ismét vele.
És szokás mondani, hogy az első kérdés, amit nekünk szegeznek majd a mennyországban az lesz: hol vannak a többiek? Az egyház nem magánközösség, nem fanatikus őrültek gyülekezete, nem elutasító, ítélkező emberek közössége, hanem só és világosság. Olyanok, akik megtapasztalták már életükben, hogy Ő előbb szeretett minket, hogy tékozlásunkból hazafelé menet már elénk futott az Atya és karjaiba zárt bennünket, onnan pedig soha nem ereszt el – bármi történjék is.
Homoki Gyula
