Épp az orrom előtt csukódott be a villamospótló busz ajtaja. Először arra gondoltam: ezt nem hiszem el! Ha hamarabb indulok el, ha egy kicsit gyorsabban szedem a lábaimat, még épp elértem volna. Meg, ha az a nő nem pont előttem bambáskodik az úton; ha a sofőr egy picit is jó fej; ha nem kellett volna akkora kerülőt tennem a bánatos útlezárás miatt… Aztán eszembe jutott a budapesti tömegközlekedés egyik alapszabálya: no para, jön a következő. És tényleg jött. Alig lézengtek benne az emberek, viszont gyorsan beérte az előzőt. Egyszóval időben célba értem, ráadásul kényelmesebben utaztam.
Azok a fránya zárt ajtók.
Némelyikük az ember orra előtt csukódik be, váratlanul, érthetetlenül. És vannak ajtók, amik egyáltalán nem nyílnak ki, akarattól és energiaráfordítástól függetlenül. Egy dolog közös bennük: elzárnak az álmainktól. Legyen szó szívdobogtató lehetőségről, pótolhatatlan kapcsolatról vagy bármiről, amiről lecsúszunk, az első reakció a szívtépő fájdalom. Aztán jön a sok miért, a bűnbakkeresés, az önmarcangolás, a kétségbeesés és végül a teljes reménytelenség: én már sosem leszek boldog…
Néhány hónappal ezelőtt vívtam életem egyik legkeményebb harcát. Beleadtam mindent, ami tőlem telt, mégis sorra buktam a csatáimat. Amikor már végleg kifogytam minden megoldásból, imát kértem a hittestvéreimtől. Akkor az egyikük megosztotta velem azt a képet, amit nem sokkal a találkozásunk előtt kapott. Egy embert látott egy gazdagon díszített ajtó előtt, aki tiszta erejéből rángatta a kilincset, a zár mégsem akart engedni neki. Aztán egy hang azt mondta: ezt az ajtót nem a haragom tartja zárva, hanem a szeretetem.
Ennél szemléletesebben én magam sem tudtam volna megfogalmazni azt, ami épp történt velem. Igen, mintha egy hatalmas, díszes ajtó kilincsét markolásztam volna hónap óta. Ott voltak mögötte az álmaim, de minden erőlködésem kevés volt, hogy eljussak az ígéret földjére – pedig Isten megígérte, hogy oda visz. Mit rontottam el?
Nem a haragom tartja zárva, hanem a szeretetem.
Hát ez történik? Akkor nem én vagyok béna? Nem más a hibás? Nem a körülményeim áldozata vagyok? Isten egyszerűen mást tervezett? Szeretetből? Mert ezek az ajtók bármennyire tetszetősek, nem vezetnek azokhoz az álmokhoz, amiket Ő álmodott felőlem?
Újabb hetek jöttek, amikor nap mint nap meg kellett vívnom a hit harcát az elhitt hazugságokkal és a kétségbeeséssel szemben. Egy nap aztán olyan ajtó előtt találtam magam, ami egyáltalán nem tűnt nekem valónak. Kicsit sem volt vonzó. És akkor eszembe jutott, hányszor énekeltem az elmúlt időszakban, hogy „saját terveim és büszkeségemet most lábadhoz teszem, s új életet nyerek”. Itt volt az ideje, hogy ne csak a szám járjon, hanem meg is tegyem azt, amiről szóltam.
Egy olyan helyre érkeztem, ahol újra és újra túlcsordul a lelkem – pont, amire vágytam. Ahol teljes egészében meg tudom élni azt, aki vagyok – ahogy kértem. Ahol Isten dicsősége át tud ragyogni rajtam keresztül – ahogy megígérte. És én nem győzök ámulni Isten hűségén, gondviselésén, bölcsességén. És kimondhatatlanul hálás vagyok a szeretetért, amely zárva tartotta azt a bizonyos cifra ajtót.
Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? (Jn 11,28)
Igaz, mondtad. Miért is nem tudtam belekapaszkodni ebbe?
Azok a fránya zárt ajtók.
Némelyikük az ember orra előtt csukódik be, váratlanul, érthetetlenül. És vannak ajtók, amik egyáltalán nem nyílnak ki, akarattól és energiaráfordítástól függetlenül. Egy dolog közös bennük: elzárnak az álmainktól. De nekünk, akik Istent szeretjük, tudnunk kell: akár ideiglenes, akár végleges a zár, az Atya gondviselő szeretete a lakat rajta.
Olasz Tímea
