Bizonyára mindenki, aki rendszeresen eljár valamely keresztyén gyülekezet alkalmaira, elgondolkodott már azon, hogy melyek azok a részei a közösség működésének, amelyeket az emberek, a hagyomány, a kényelem, esetleg a szükség alakított olyanná, amilyen, és melyek azok, amelyek szerves részét képezik egy, a Biblia tanításait követni próbáló gyülekezetnek. Tény, tökéletesen biblikus gyülekezet itt a Földön nem létezik. Néha azonban nem árt újra elővenni azokat az igeszakaszokat, amelyek egy ilyen ideál megvalósításáról adnak iránymutatást számunkra.
És ez most nem arról szól, hogy orgona vagy egy komplett rockzenekar kíséri-e a dicsőítést, vagy hogy rögzített fapadokon vagy kényelmes, párnázott székeken foglal-e helyet a gyülekezet. Azok, akik hiteles egyházi életre vágynak, általában nem egy újabb dicsőítő koncertet keresnek, nem a legmodernebb templomi élményt várják, és nem is a pozitív pszichológia egy-egy üzenetét szeretnék hallani igehirdetésbe csomagolva. Ők a valódi, eredeti Jézust keresik. És a keresztet, amely megmentheti az életüket. Azt akarják, hogy a Biblia üzenete keményen és húsba vágóan szóljon nekik, hogy hallják Isten valódi hangját akkor is, amikor az fájdalmas. És más keresztyéneket is keresnek, akik kíméletesen, de őszintén tudnak irányt mutatni nekik, és jó úti társaik lenni ezen a nem könnyű pályán. Erről a gyülekezetről és annak szokásairól beszélünk most.
1. Rendszeres találkozások
A Máté 18,20-ban azt olvassuk: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük”. Akármennyire hatékonyan tudjuk is a technika segítségével pótolni a személyes találkozásokat, egy gyülekezet működéséhez elengedhetetlen a fizikai jelenlét (egyébként a lelki is). Imádkozni lehet csendes magányunkban is, sőt, lehet otthon is igehirdetéseket hallgatni, prédikációkat olvasni és énekelni is, de Istentiszteletre nem azért megyünk, hogy Istennel kettesben találkozzunk, hanem azért, hogy a gyülekezettel együtt, közösségként forduljunk a Teremtőnkhöz. Épp ezért én személyesen nem vagyok híve az alkalmak előtti néma hangolódásnak, és a csendes ki- és hazavonulásnak sem. A beszélgetés, egymás üdvözlése, az érdeklődés a másik életéről fontos hozzávalói az egészséges gyülekezeti életnek, kár lenne ezt korlátozni.
Az idézett vers Máté evangéliumából nem egyszerű találkozásokról beszél, hanem arról, hogy az emberek Jézus nevében gyűlnek össze. Vagyis azzal a céllal, hogy nyilvánosan imádják és vallást tegyenek Jézusról, hogy szolgálják Őt, és hogy segítsenek másoknak is szeretni Őt.
És persze a rendszeresség. Francis Chan amerikai prédikátor erről csak annyit mondott: „a templomba járásnak inkább olyannak kellene lennie, mint az edzőterembe járásnak, kevésbé olyannak, mint a mozilátogatásnak”.
2. A kenyér megtörése
Az 1Kor 11-ben olvassuk azt az igeszakaszt, amelyet református szertartásokon a lelkész rendszeresen fel is olvas a gyülekezetnek.
„Mert én közvetlenül az Úrtól kaptam, amire titeket is tanítottalak: az Úr Jézus azon az éjszakán, amikor kiszolgáltatták, fogta a kenyeret, s miután hálát adott Istennek, megtörte, és ezt mondta: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek ti is — így emlékezzetek rám!” Ugyanígy, a vacsora után felemelte a borral teli poharat, és ezt mondta: „Ez a pohár bor az Új Szövetséget jelenti, amely akkor lép életbe, amikor a véremet, vagyis az életemet értetek adom áldozatul. Ezt tegyétek ti is — így emlékezzetek rám, valahányszor ebből isztok!” Így tehát, amikor esztek ebből a kenyérből és isztok ebből a borból, akkor valójában az Úr Jézus halálát hirdetitek. Ezt pedig mindaddig tegyétek, amíg az Úr maga vissza nem jön!” 1Kor 11,23-26
Jézus azt a parancsot hagyta meg a tanítványoknak, hogy rendszeresen emlékezzenek meg haláláról a kenyér és a bor megosztása által. Ez nem arról szól, hogy kinek milyen preferenciái vannak az Istenhez való kapcsolódás tekintetében. Az Úrvacsora alkalmával a gyülekezet egyesül abban a meggyőződésben, hogy Isten a testét és a vérét adta nekünk, és ezzel megváltott bennünket.
3. A dicsőítés
„Teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében” (Ef 5,18-20) – olvassuk az Efézusi levélben.
Eszerint a biblikus dicsőítésnek két szintje van: amellett, hogy megénekeljük Isten jóságát és szeretetét, és hálát adunk a sok áldásáért, közben egymásnak is bizonyságot teszünk az énekek által. Igaz, hogy az ének sokaknak az egyik legerősebb kapcsolódási pont Istenhez: az a gyakorlat, amely által a leginkább érzik Isten jelenlétét. De az éneklés azok számára is a bizonyságtétel nyelve, akik nem élnek át ilyen intenzív emóciókat a dicsőítés közben.
4. Elsősorban a híveknek igyekszik hasznára lenni (a keresőkkel szemben)
A Bibliában az evangelizáció és a hívek rendszeres gyülekezése általában két különálló tevékenységként van bemutatva. A nem hívők (sikeres) tanítását általában – elég gyorsan – megkeresztelkedés követ, ezzel pedig az illető máris az egyház tagjává vált: egy elkötelezett hívővé, akinek már nem Jézus elfogadására van szüksége, hanem a pásztor további irányítására. Amellett, hogy nagyon jó lehetőség – és a gyülekezet növekedésének talán egyetlen esélye – hogy a keresgélő ismerőseinket meghívjuk a vasárnapi istentiszteletre, fontos, hogy az a hívek épülésével, tanításával, Istenhez kapcsolásával is foglalkozzon, és ne váljon a hitetlenek számára rendezett outreach-programmá. Másrészt, nagyon kényelmes, de talán nem a legjobb megoldás, ha a hívek az evangélium továbbadásának szolgálatát annyiban tekintik saját feladatuknak, hogy valakit meghívnak a gyülekezetbe, ahol majd egy professzionális evangelizátor tájékoztatja őket a keresztyénség további részleteiről. A bizonyságtétel ennél többről is szólhat.
5. Törekszik az egyház szentségére
„Ha rájuk sem hallgat, mondd el a gyülekezetnek! Ha még a gyülekezetre sem hallgat, akkor úgy bánj vele, mint egy hitetlennel vagy vámszedővel!” (Mt 18,17)
A gyülekezeti közösségek fennállásának egyik nyilvánvaló célja, hogy a hívek egymást segíthessék abban, hogy Istennek tetsző életet éljenek. Ez részben a tanítás, részben egymás bátorítása, részben viszont egymás intése által valósulhat meg, ha épp erre van szükség. Ha a gyülekezet valamely tagja komoly bűnökbe keveredik, Jézus elvárja a testvérektől, hogy szeretettel figyelmeztessék őt, és segítsék a változtatásban. Ez a szeretettel való intés persze nagyon szoros kapcsolatot feltételez a gyülekezeti tagok között. Nem egymás mellett létezést, hanem szinkronban élést, egymás által erősödést.
Ha már a gyülekezet működéséről szóló bibliai iránymutatások szóba kerültek: ezek között kétségtelenül van néhány sokat vitatott szakasz is. Pál például részletesen beszél arról, hogyan működjön az istentiszteletek alkalmával a nyelveken szólás – egy kegyelmi ajándék, amelyet református istentiszteleteken ritkán látunk megnyilvánulni. Ha valakit bővebben érdekel a téma, ajánlom Lelki ajándékokról szóló sorozatunkat.
A Korintusi levélben pedig arról olvasunk, hogy nőknek illetlenség megszólalniuk a gyülekezetben – egy igeszakasz, amely a női lelkészségről szóló vita kapcsán gyakran előkerül (1Kor 14,34-35 ). Hogy ez a kérdés se maradjon nyitottan, a TeSó blog szerkesztőségének tanult lelkész tagjait hívom ki, hogy írják meg nekünk gondolatait a téma kapcsán!
Egy kihívásom az olvasó számára is van: ha van kedve, írja le kommentbe, hogy milyen tulajdonsága(i) van(nak) a számára ideális gyülekezetnek!
Molnár-Kovács Dorottya
Az írás inspirációként és forrásként felhasználta ezt és ezt a cikket.
