A sötétség, amely ebben a világban és gyakran az éppen aktuális életkörülményeink miatt a mi életünkben is jelen van, könyörtelenül meg akar minket győzni arról, hogy mindaz a rossz, amin épp most keresztül megyünk, a végső valóság, hogy ettől tovább nincs, hogy törődj bele, mert nem lesz jobb. Ha nem vigyázunk, a sátán felhasználja a nehézségeinket arra, hogy kételyt támasszon bennünk Isten iránt, azt suttogva a fülünkbe, hogy Ő magunkra hagyott bennünket a bajainkkal, sőt hogy Ő nem szeret bennünket, ami a legnagyobb hazugság, amit elhitethet velünk Istenről.
Sajnos hívőkként sem vagyunk mentesek az élet gondjaitól, s talán nem mindig kapjuk meg a dolgokat úgy, ahogyan imánkban álmodunk róluk, sőt talán legmélyebb reményeink ellenére is egészen más történik a valóságban. Megeshet, hogy éveken át szenvedünk bizonyos dolgok miatt, mint önmagunk vagy szerettünk betegsége vagy épp valamelyik családtagunk alkoholizmustól esetleg más függőségtől való szenvedése… Nehéz ilyenkor hálával gondolni a nehézségeinkre. Pedig Isten azt szeretné, ha ilyenkor is meglátnánk a hálára érdemest az életünkben, mert azt mondja, hogy mindenért adjunk hálát, és ebbe beletartozik a rossz is.
Gyakran az elvárásaink azok, amelyek elválasztanak minket Istentől, és olyan szinten elvakít a meggyőződésünk – miszerint az életnek jobbnak kellene lennie, mint amilyennek megéljük –, hogy nem fogjuk fel, mi mindenünk van, mennyi értékkel és áldással bírunk már most, ebben a pillanatban is.
Hiszem, hogy Isten azt várja tőlünk, hogy akkor is bízzunk Benne, amikor minden elviselhetetlennek tűnik körülöttünk, amikor semmi sem úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Úgy gondolom, Ő azt akarja, hogy ne ragadjunk le a körülményeinknél, hogy lássuk meg azt a jót, áldást, szépséget a jelenünkben, amely első pillantásra talán nehezen észre vehető, vagy talán még nincs ott az életünkben, mert épp arra lenne szükség, hogy mi teremtsük meg, hogy mi hozzunk ki valami csodát abból, ami most van…
Ann Voskamp azt mondja, hogy: „Minden kegyelem, mert minden átváltozhat.” Az ő meglátása szerint Jézus az utolsó vacsoránál sokkal nagyobb dolgot hagyott ránk, mint puszta hagyományt, melyet az emléke tiszteletére cselekszünk mai napig: Ő ezáltal „megmutatta nekünk minden dolog átváltoztatását: fogd a kapott fájdalmat, adj hálát érte, és formáld át olyan örömmé, mely minden ürességet megtölt…”. Vagyis: „fogadjuk el a csúnyát, és hálát suttogva érte változtassuk át szépséggé”. (Ann Voskamp: Ezernyi ajándék)
Olykor a legértelmetlenebbnek és elvesztegetettnek tűnő nap
is átváltozhat a legeredményesebbé, legértékesebbé, ha beletesszük Isten kezébe
azt, és keressük a módját, hogyan teremtsünk benne értéket. Olyan, mintha olykor
maga a sötétség, a látszólag előre nem haladás szülné életre a jó ötleteket, a
meglátásokat, a valódi jót. Mintha Isten ilyenkor azt mondaná: talán most csak a
csúnya és a káosz van körülötted, a végkimerültség érzése lüktet benned, a
gondolat, hogy nem bírod tovább, hogy talán nincs is értelme tovább küzdeni,
menni, haladni, folytatni – de ne érd be ennyivel, keresd az értéket a jelen
pillanatban, keresd a módját annak, hogy a csúnyát széppé változtasd, és higgy
abban, hogy valóban minden kegyelem – még a rossz is –, mert MINDEN
ÁTVÁLTOZHAT!
Dolenai-Balogh Beáta
