Várván vártam az Urat…
mikor már kora reggel fáradtan ébredtem, és éjjel álmatlanul forgolódtam;
mikor az elvégzett munkámért mást dicsértek meg;
mikor mások gondja-dolga az én vállamat nyomta.
Várván vártam az Urat…
mikor kegyetlenül megbántottak;
mikor én gázoltam más lelkébe;
mikor a bocsánatkérések elmaradtak, a sebek elmélyültek, a kapcsolatok
megszakadtak.
Várván vártam az Urat…
mikor mindig a sor végére toltak, mindig megvárattak;
mikor terhek szakadtak rám, csapások sújtottak;
mikor az idő kifolyt a kezeim közül, és a határidők agyonnyomtak.
Várván vártam az az
Urat…
mikor üres volt a pénztárcám, és senki nem segített ki;
mikor tele volt a zsebem, mégsem tudtam adakozni,
mikor az anyagiak fontosabbak voltak a lelkieknél, a tárgyak az embereknél.
Várván vártam az Urat…
mikor alaptalanul vádoltak, rágalmaztak;
mikor én nem tudtam megfékezni a nyelvemet;
mikor túl sokáig voltam csendben vagy elhallgattam a bűnt.
Várván vártam az Urat…
mikor mindenki elköltözött, csak én maradtam itt,
mikor én is elköltöztem, s vittem magammal a problémáimat,
mikor itthon is, máshol is – bárhogy is – magányos voltam.
Várván vártam az Urat…
mikor egy hónapon belül háromszor is megbetegedtem;
mikor gyógyíthatatlan beteg lett egy szerettem;
mikor meghalt a számomra oly fontos személy.
Várván vártam az Urat,
és Ő hozzám hajolt,
és meghallgatta kiáltásomat…
Pusztai-Tárczy Beatrix
