„Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)
Ülök és igazából nem értem. Ha őszinte akarok lenni, akkor egy fikarcnyi sincs bennem olyan, ami miatt az Igazságos Isten ne ítélhetne el. Romlott a lelkem, a gondolataim és a gyümölcseim – megérettem a kivágásra. Gonosz, önző, szeretetlen énem tobzódik a bűnökben. Sokszor a jó szándék is leragyál bennem, és valami furcsa, csúnya dologgá alakul. Ahelyett, hogy segítenék, bántok, romba döntök; ahelyett, hogy szeretnék, furakodok, harácsolok, áttaposok mindenen és mindenkin pár elégedett pillanatért; ahelyett, hogy tanúja lennék az Istennek sunyin hallgatok, beolvadok bármibe. Azt hiszem, egy szavam sem lehetne, ha Isten egyetlen áldást sem engedne meg az életemben. Ha érdemeim szerint kapnám azt, ami jár. Nem panaszkodhatnék, nem jajveszékelhetnék – ha én lennék az igazságos Isten, így csinálnám én is…
Csakhogy Isten nem csinálja így. Teljesen érthetetlen… Hát mi szeretnivalót talál bennem? Hát mit érek én? Nem érdemlem meg a jóságát, hát még a jézusi áldozatot. De szégyellem magam, ha arra az összetört testű Istenre gondolok – vajon Ő látta már akkor, hogy értem áldozza fel magát? És azt, hogy én ezt mennyire nem fogom kiérdemelni?
Nem értem… Nem tettem én semmit, ami miatt járna nekem ez a szeretet. S ha őszinte akarok lenni, akkor minden igyekezetem, minden munkám, tettem vajmi kevés ahhoz is, amim van ebben az életben. Bármennyire nem szeretem elismerni, az igazság az, hogy nem érdemeltem én ezeket ki. Nem járnak ezek nekem. Száz- és százféle úton kerülhettem volna el, hogy az életem fontos fejezetei megíródjanak. Kegyelem, hogy ez nem így történt. Hogy annyiszor éreztem, minden próbálkozásom – ami objektíven nézve csak nevetséges kapkodás és szaladgálás volt – kudarca ellenére egyszer csak egy kéz felkap és tol, visz valami felé. S jön az értesítő telefon, jön a vizsgálat eredménye, jön szembe a semmiből az a valaki, jönnek a megmagyarázhatatlan áldások, melyektől az egész életem megváltozott.
Ülök és mosolygok, nem értem… Szeret engem az Úr. De nagyon!
S én ezért nem sokat tettem, de ez Neki nem számít. Az Ő szeretete ennél nagyobb, felfoghatatlanabb.
Csak mi, emberek, akarjuk kicsinyesen áltatni magunkat, hogy mi ezt azért egy picit kiérdemeltük. Pedig dehogyis! Nem tehetünk mást, mint hálásan pislogunk, ugrálunk a boldogságtól, hogy Isten szemében a mi kis körömpiszoknyi életünk azért értékes.
Hát ki érti ezt?
Papp Adrien
