Annyi kritika jön ki az ember száján az egyházzal kapcsolatban, közben meg nem veszi észre, hogy az egyházat az emberek alkotják, s amíg az emberek nem változnak meg, addig nem is lesz látványos átalakulás az egyházban sem. Mi először mindig a másik embert akarjuk megváltoztatni, azt látjuk meg, hogy neki miben kellene formálódnia, miközben a változás bennem kell, hogy elkezdődjön. Mert lehet változtatni dolgokon, hagyományokon, az istentisztelet liturgiáján, az egyházi énekeken, azok ritmusán, tempóján, de nem ez hozza el az igazi változást. Ez csak szőrszálhasogatás és a kákán való csomókeresés.
„Változzatok meg értelmetek megújulásával…” Bennem és benned kell, hogy elkezdődjön a változás. Nem a másikban, nem a körülményekben. Mindenki nagyon jól el tudja mondani, hogy milyennek kellene lennie az egyháznak, a gyülekezetnek, a lelkésznek, a hívő embernek. Mindenki tudna valamit mondani, hogy min kellene változtatni, de ő „köszöni szépen jól van úgy, ahogy van”.
A formálódás nem leányálom – változással jár. A változás meg mindig időbe, energiába kerül, lemondásokkal jár. Lemondani a magamhoz való jogomról és átadni azt Istennek, aki alkotott, aki maga az Alkotó, a Formáló, a Fazekas. Csak Ő tud átformálni, kijavítani a csorbáimat, az eldeformálódott életemet, istenképemet, énemet, hogy olyanná legyek, amilyennek a kezdetek kezdetén eltervezett és alkotott. Ő az egyetlen, aki képes változást hozni a világba, az egyházba, úgy, hogy ezt a változást bennem kezdi el. De ehhez engednem kell, hogy formáljon, hogy REformáljon. Hogy visszaállítson az eredeti képre, amit a teremtéskor úgy fogalmaz meg, hogy „a saját képére és hasonlatosságára”. De vajon még mindig hasonlítok-e az eredeti képre? A formálódás, a reformálódás mindig fájdalmas, sohasem könnyű elhagyni a megszokott és berögzült szokásokat, melyek a sok év alatt ránk ragadtak. Felhagyni a kedvelt és megtűrt bűnökkel, meglátni a saját szememben a gerendát, meglátni magamat olyannak, amilyen vagyok, és nem olyannak, amilyenek elképzelem magam. Lemondani a hamis önképemről. Lemondani arról, hogy a másikat a saját szemszögemből, én mértékem és mércém szerint, az én elvárásaim szerint nézzem. Feladni az előítéleteket, a mások feletti kritikát, és önkritikát gyakorolni.
Ha az egyházra gondolok, Ágoston jut eszembe, aki szembement a korabeli gondolkodással, mely szerint az egyház csak a szentek közössége, és hangsúlyozta, hogy az egyház szerinte igazából a szentek és bűnösök közössége egyszerre. S ez a valóság! Elvárjuk, hogy tökéletes, fedhetetlen és tiszta legyen az egyház, miközben a benne lévők sem tökéletesek, és sosem lesznek azok. Úgy, ahogy a tékozló fiú történetében ott az atyai házban. Ott van egyszerre a sokak szemében bűnösnek tartott tékozló fiú és mellette az otthon maradt rendes fiú. Mindketten ott vannak az atyai házban, mégsem igaz, hogy az egyik bűnös, a másik szent. Mert ott van az a pillanat, ami fölött sokszor elsiklik az ember, amikor hazatér a tékozló fiú és a testvére nem tud örülni az ő hazatérésének, hanem mutogat, kritizál, hánytorgat, irigykedik, pedig ő, az otthon maradt rendes fiú.
S valahol ilyenek vagyunk mi, megtért szentek a saját egyházunkban és gyülekezetünkben – sokszor mi magunk vagyunk akadályai annak, hogy változás legyen. Mert a saját képünkre és hasonlatosságunkra akarjuk formálni a másikat. Pedig Isten nem sablonokat gyártott, nem egy szalagmunka vagyok, hanem egyedi és értékes az Ő szemében. Más tulajdonságokkal, más tálentumokkal, más érzelmi habitussal teremtett. Hogyan is lehetne mindenki egyforma? Hogyan is lehetne felállítani egy sablont, hogy „ilyen a jó hívő”?
S mégis ezt csináljuk.
Ha Krisztusra nézek, és hozzá hasonló akarok lenni, akkor olyannak fogom látni magamat és a másikat is, amilyenek valójában vagyunk: bűnösök és szentek egyszerre. Akiknek állandóan szükségük van a változásra, a formálódásra. Mert a megszentelődés útja egy életre szól, egy életen át kell azon járni, hogy minél inkább Krisztushoz hasonlóvá váljunk, nem másokhoz, hanem egyedül Hozzá.
Kedves Tesó! Ne a magad képére és hasonlatosságára akard megváltoztatni a másikat, az egyházat vagy a gyülekezetedet, hanem egyedül Krisztushoz kell szeretni őket. A szeretet az egyetlen út. Azt mondják „egy fecske nem csinál nyarat”, én mégis azt mondom, a változás kicsiben benned és bennem kezdődik el. Ha változást akarsz, akkor először változz, hogy majd egyszer változtathass is!
Kardos Ágnes
