„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11,28)
Mindjárt kilenc óra. Épp az előbb nyitottam be a lakás ajtaján. Ma mögöttem van vagy ötszáz kilométer, a főváros nyüzsgő zaja, emberek morajlása, beszéd és szó, történések. Alig léptem ki a vonat vagonjából, az agyam már rögtön a holnapi nap feladatait vette sorra, meg a következő hét teendőit és az azutániét. Ja, igen, itt van még ez az adventi naptáras dolog is. Még egy kipipálásra váró kocka a sorban… Néha szégyellem a gépiességem, azt, hogy minden egy to-do listává zsugorodott az életemben. Megfáradás és megterhelés. Állapotok, amelyek rettenetesen időtlennek tűnnek, amelyeket nem lehet leírni valami könnyen szétmázolt mondással, hogy „aha, most ez egy ilyen neccesebb időszak”, hiszen már nem is emlékszem mikor kezdődtek, és fogalmam sincs, hogy valaha vége lesz-e. Ez a már-már klisévé torzult jézusi mondás a maga borzalmasan idilli nyugalmasságával roppant mód keserű ízűnek hat ebben a percben. Na persze, Jézus meg én a fűben heverészve, szalmaszál lóg a szánkból, röhögünk valami fura formájú felhőn, amint elvonul felettünk az égen… Mennyire groteszk! Aztán eszmélek, hogy Neki se voltak ilyen idilli nyugalmas órái, a wellness helyett a Gecsemáné várt rá. Ha pedig így van, akkor ez a megnyugvás valami belső dolog kell legyen, valami lelki tehermentesítés, odafigyelés Arra, akitől függ minden az égmegadta világon az életemben. Adventben mozdulni kell: „Jöjjetek!”. A megfáradás és megterhelés feneketlenségében nekünk kell odalépni Hozzá úgy, hogy közben tudjuk, ebben a „Jöjjetek”-ben már benne van az ígéret is: „Eljöttem. Itt vagyok. És itt is maradok.”.
Homoki Gyula
