„De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2)
Néha úgy érzem, hogy a világ, az élet olyan könnyen széteső. Vagy csak én lettem felnőtté, és látom, milyen ingoványos is tud lenni hirtelen még a legszilárdabbnak tűnő talaj is a lábam alatt. Bevallom, sokszor nagyon ijesztőnek látom a távoli holnapot. Ki tudja mi lesz? Vajon merre visz az utunk? Vajon nem törünk össze teljesen maholnap egy csapás alatt? Olyan kiszámíthatatlan minden… Ilyenkor azt kívánom, bárcsak láthatnám, mit is tartogat az a bizonyos holnap. Mert akkor fel tudnék készülni. Tudnék tenni, cselekedni, szaladni százfelé, hogy jóra fordítsam, ami talán elromlófélben van. Mert ÉN szeretek megtenni mindent azért, hogy biztonságban érezzem magam. ÉN szeretek felkészülni. ÉN szeretem bebiztosítani magam… ÉN… ÉN… ÉN… Már zavaróan sok az ÉN.
Aztán itt ez az ige, és emlékeztet, hogy nem én, hanem Ő.
Hogy ideje lenne már felfognom, hogy igazi biztonságot nem én teremtek meg, hanem Ő ad.
Hogy ideje lenne már látnom, hogy bízhatok abban, hogy Ő tényleg velem van, szeret, gondoskodik rólam, még a legpasszívabb állapotomban is.
Hogy ideje lenne már elfogadnom, hogy van – és lesz is –, amikor bizony csak Ő tart meg, de ez sokkal szilárdabb és erősebb tartás, mint az én ügyeskedéseim arra, hogy száz mankóval támasszam ki magam.
Papp Adrien
