„Új neveden szólítanak téged, amelyet az Úr maga ad majd neked.” (Ézs 62,2)
Ezek a szavak évezredes távolságból szólnak hozzánk a mában. Egy megalázott, kifosztott, meggyötört, megszégyenített népnek hangzottak el először a fogság idegensége közepette. Isten népének legsötétebb adventje volt ez: elhagyott, reménytelen és szerencsétlen időszak, amikor szó szerint „féregnek” látta saját magát másokhoz viszonyítva. Valakinek, akit még Istene is hátrahagyott, és nem törődik velük, nem érdekli a helyzetük. Egy-egy ilyen pillanat talán számunkra is ismerősnek hathat. Amikor a gödör mélyéről – vagy még mélyebbről – gyenge és erőtlen hangunk is csak a lemondás keserűségével hangzik fel. Ilyenkor önmeghatározásunk, saját létünk, életünk tömör összefoglalása is keserű színeket fest: „Egy rakat szerencsétlenség vagyok”… Isten mégis „új nevet” ígér. Az ószövetségi ember számára saját neve nemcsak valami azonosító jelző önmagára nézve, hanem saját személyiségének és életének hordozója. Az új név új távlatokat nyit, új utakat önmagunk felé, új lehetőségeket arra, hogy saját helyzetünket átértékeljük. Ez is isteni ajándék – Ő maga adja nekünk.
Fel kell emelni a fejem. Nem hallgathatok magamra. Nem hallgathatok másra. Nem hallgathatok a körülöttem lévő, lehúzni akaró történések morajlására. Nem ezek határoznak meg engem. Még csak én magamat sem határozhatom meg. Hiszen Övé vagyok egyedül: testestül-lelkestül, életemben és halálomban. Ez a nevem: Krisztusé.
Homoki Gyula
