„Erőtlen és összetört vagyok nagyon, s szívem keserűsége miatt jajgatok.” (Zsolt 38,9)
Ó, jöjj, ó jöjj, Immánuel!
Vagy várj – jöhetek inkább most én?
Tudod, a gondokkal, a bajokkal, a rohanással.
A betegséggel, az újabb veszekedéssel, a kilátástalansággal.
Azzal, mikor nem hallgattál meg.
Amikor kiszolgáltatott és védtelen voltam. Előtted.
Olyan sok bennem a szomorúság. S félek, hogy ezt most a karácsony mézes-mázos, fényekkel teli hangulatvilága sem oldja meg. S a bajt csak tetézi, hogy mikor körülnézek, a szeretteim körében is csak tornyosuló problémákat látok.
Tudom, hogy most nekem kellene támasznak lennem. Ablaknak, melyen keresztül ragyog a világosságod. De az én ablakom most olyan sötét, mint az éjszaka. Nem látni át rajta.
Nagyokat lélegzem. Igyekszem csendben lenni. Rád figyelni. De nem hagy a saját nyomorúságom.
Belégzés.
Úr Jézus, hiszen a karácsony neked sem volt mézes-mázos, fényekkel teli est. Hiszen te is védtelenül és kiszolgáltatottan érkeztél énértem.
Kilégzés.
Kérlek Téged, kiabáld túl a világ zaját, a lelkem háborgását! A keserűséget, elégedetlenséget, a gyászt. Engedd meg, hogy néhány percre lássalak téged – közel legyek hozzád.
Légy nagyobb nálam és az önsajnálatomnál! Engedd meg, hogy veled együtt érkezzem meg a jászolhoz!
Ámen.
Marofejeva Nelli
