„Az Úr enyhülést ad betegágyán, jobbulást ad neki, valahányszor betegen fekszik.” (Zsolt 41,4)
Valamennyien tudjuk, hogy milyen betegnek lenni, és nem szeretjük. Hiszen fájdalmakkal küszködve a legnehezebb elfogadni azt, hogy minden okkal történik. Hogy Isten tudta nélkül egy hajszál sem eshet le a fejünkről. Szenvedések között a legkevésbé akaródzik elhinni, hogy Isten ezzel valóban jót akar. Mert félünk, hogy súlyosbodik. Hogy nem épülünk fel. Mert nem tudunk mást tenni, csak remélni a javulást, nézni a plafont, bámulni ki az ablakon, szedni a gyógyszereket, tűrni a fájdalmat és várni, hogy múljon az idő.
Igen, néha szembe kell nézni a betegséggel bármennyire is nem akarjuk. Hisz jön egy gyanús laboreredmény; esetleg eltörik egy csontunk, és a fájdalom pedig nem akar megszűnni hetek múltával sem. De a betegség sokszor megállít, mint egy stoptábla, hogy lelassítva magunkba nézzünk. Vagy próbatételként méri meg az erőnket. Vagy túlhajtottuk magunkat és egy szükséges kényszerpihenőre kell elvonulnunk miatta. Vagy ki tudja? Kizárólag csak Isten. Ő a tudója, hogy mi miért történik.
De az biztos, hogy Ő nem feledkezik meg az állapotunkról. És ígéretet tesz. Enyhüléssel és jobbulással biztat. A végeláthatatlan kezelések végével. A fájdalmak eltűnésével. A felépüléssel. És el kell hinnünk, hogy az Úr nem összevissza beszél. Mert Ő elhozza az időt, amikor az egykor teljesen megszokott és természetesnek vélt egészségünkre újra ajándékként tekinthetünk.
Baranyi Eszter
