„Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. (…) A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” (Ézs 9, 5/a, 6/b)
Holnap szenteste. És én minden évben gyermeki rajongással, csillámos, rózsaszín tervekkel, elképzelésekkel várom. Mert a karácsony számomra egy igazi kis csoda a melegséget árasztó hangulatával, kedvességével, apró ajándékaival. Igazi „szép Tündérország” sok kedves és szerető szívvel. Ilyenkor egyszerűen nem szabad(na) bántania embernek az embert…
Szeretem, hogy ebben az időszakban mindannyian kicsit jobban törődünk egymással, jobban ráérzünk egymásra – ami nem is csoda, hiszen az elmúlt hetekben résen voltunk, és figyeltük a másikat, hogy minek is örülne, mivel is lephetnénk meg a fa alatt, és ez bizony elkerülhetetlenül is azt eredményezte, hogy ilyenkor egy kicsit elmozduljon az énközpontúságunk, és jobban tele legyen a lelkünk, fejünk a mellettünk lévő emberrel.
És szeretem, hogy ilyenkor valami nagyon szépet ünnepelhetünk: Jézusunk születését. Hiszen bár sokszor elvész a sok csomagolópapír és masni között, de a legfontosabb dolog, ami ezt az ünnepet különlegessé teszi, az mégiscsak az (kellene, hogy legyen), hogy arra emlékezhetünk, hogy Isten is megajándékozott minket, és nem is akármit kaptunk Tőle: a legnagyobb ajándékot.
Mert akárhogy is vagyunk most, és akármilyen túl vallásosan is hangzik, azért Jézus a mi mindenkori legnagyobb ajándékunk.
Ahogy ezt leírom, bevallom, kicsit el is szégyellem magam, mert mostanság – így ebben a kusza felnőttkorban – azért ritkán tekintek Jézusra és a mi kapcsolatunkra, közös útunkra úgy, mint az életem legmeghatározóbb részére. Sajnos a Jézus-arc bennem sokszor nem éles, sőt olykor hosszú-hosszú ideig alig látszik…
De most itt ülök és érzem, ahogy a hála eltölt egészen a fejem búbjáig. Hát én nagyon szépen köszönöm, Uram, hogy holnap megünnepelhetjük a Te születésed napját, amivel elkezdődött egy hosszú út, amin én évekkel ezelőtt hozzád találhattam.
Köszönöm, hogy Te istenből emberré lettél, mi több törékeny, kiszolgáltatott csecsemővé, hozzám hasonló folyton hibázó emberekre bíztad magad, hogy én ma ebben a nagyon fejlett korban biztosan tudhassam: Tehozzád évezredek múltán változatlanul én is odamehetek, és Te meg fogsz érteni. Megérted az örömöm, a lelkesedésem, a fájdalmam, a könnyeim okát, a gyászom, a félelmem, mert Te magad is érezted ezeket.
Szóval itt állok a feldíszítésre váró fa alatt, és a bejgliillattal keveredett fenyőillatot belélegezve halkan csak annyit rebegek, hogy köszönöm.
Köszönök mindent.
Papp Adrien
