Volt már, hogy rád tört annak az érzésnek vagy inkább felismerésnek a teljes súlya, hogy az élet és a világunk úgy általában véve mennyire nem szép, igazságtalan, eltorzult, és neked az alakulásában irtózatosan jelentéktelen, körömpiszoknyi szereped van, vagy talán nincs is?
Nincs szereped, hogy változtass azon,
- hogy hajnali kettőkor egy öreg néninek virágot kelljen árulnia a nagyvárosi részeg és bódult szombat esti kóválygóknak, mert a nyugdíja nem elég arra, hogy abból szűkösen megéljen;
- hogy idős embereket alázzanak meg teljesen megszokott és ’elfogadott’ módon szóval és tettel épp azok, akikről valamikor a legtörékenyebb állapotukban gondoskodtak;
- hogy, míg szeretettel várt gyermekek nem és nem akarnak megérkezni, addig elborult elméjű szülőknek megadatik, hogy elképzelhetetlen kegyetlenséggel viszonyuljanak a rájuk bízott csöppségekhez;
- hogy míg olyan sok szeretni akaró embertől nincs, aki elfogadja a szeretetet, addig annyian bántják a társukat, és oly sok elsötétült ablak mögött szeretet helyett ütleg jár esténként;
- hogy bár valaki 220 százalékkal minden erejét, energiáját, testének minden elemi részét megfeszítve dolgozik, a vágyott megbecsülés nem neki jár;
- hogy megfelelő profitért szemrebbenés nélkül a mérget is eladják a másiknak, még egy kis látszólag összetartó közösségben is;
- hogy úgy haldokolhat valaki az utcán, hogy senki nem megy oda hozzá, mert ki tudja, lehet csak részeg és biztos piszkos is;
Soroljam még? Ja, és persze a slágertéma: hogy még, ha igyekszel is apró lépésekben reformálgatni az otthonod, felelősen odafigyelve – már amennyire tudsz – a környezetszennyezés mértékének csökkentésére, aközben az emberiség nagy része – épp a tehetősebb, és ezáltal sokkal több lehetőséggel rendelkező vagy a jelentős döntési pozícióban lévő része – magasról tesz ezekre a kérdésekre mondván, hogy mesterséges jajveszékelés az egész…
Érthető, ha azt mondod, hogy: áh, én mit törjem magam? Mit próbáljak beszélni, győzködni, nevetséges kis tettekkel hatni arra, amire hatással nem lehetek. A világ ilyen és kész. Az emberek nagy egészének hozzáállása nem változik, és egy fecske meg… Valahogy élünk, míg élünk, megpróbálva a legtöbbet profitálva – a többi meg… inkább nem is érdekel.
Korábban mindig az idősebb generáció tagjain láttam ezt a megkeményedett gondolatiságot, ezt az inkább csak a magam javát keresem hozzáállást, aztán szép lassan megláttam, hogy már a mi generációnk is belenőtt ebbe. Már a mi kezünk is inkább csak „magunk felé hajlik”, már mi is megtanultunk lesütött szemmel nem látni, és egyre kevesebbszer törekszünk a jó tevésére. Mert minek is? Hát nem lett attól semmi sem jobb, csak a magunk dolgát bonyolítjuk.
Van egy ige, ami évek óta nagyon belém van vésve, sokat forog bennem, és időnként előbukkanva bizony jól helyrerak: „mert a világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését” (Róma 8,19).
Lehet megmosolyogtatóan idealisztikusan hangzik, de a nagy egészben is igenis számít, hogy Te mit teszel és hogyan élsz. Számít, hogy a családodban milyen értékeket honosítasz meg. Hogy segítesz-e, hogy megvédsz-e valakit, kiállsz-e a gyengébb mellett, hogy te oda fogsz-e lépni ahhoz, akinek erre szüksége van. Meglátod-e az összetört embert. Számít a hangod. És igenis számítanak azok a kis apró környezettudatos lépések is.
És számít – de még mennyit! –, hogy meg tudod-e őrizni magadban azt a hívőt, aki bizonyosan tudja, hogy célja van a parányi kis életének, a sok kis semmi tettének.
A kereszténység varázsa valahol ebben is rejlik: jól jelen lenni a világban, igyekezni jobbá tenni azt, felemelni az elesettet akár úgy is, hogy mi magunk bepiszkolódunk.
Az Isten fiai vagyunk, és igenis számít az, hogy a 21. században ezt a fiúságot hogyan éljük meg a külvilág felé. Feladatunk van. Nem: kötelességünk. Nem elég két ima között önmagunk kis elefántcsonttornyából pislogni, és várni az Úr eljövetelét, mikor minden jobb lesz. Nem elég, mert „aki tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak” (Jakab 4,17).
Papp Adrien
