Sok-sok évvel ezelőtt épp egy nehéz korszakon mentem keresztül. Foggal-körömmel kapaszkodtam az élet apró örömeibe, de egyre csak azt éreztem, hogy én soha nem leszek boldog. Aztán a kezembe került pár képeslap, igés kártya, rajz, színes kép. Miközben a rajtuk lévő üzeneteket olvasgattam, azon kaptam magam, hogy már nem is érzem annyira reménytelennek a helyzetemet. Összegyűjtöttem őket egy mappába, amit úgy neveztem el: „Búfelejtő”. Aztán, mikor újra elkapott a boldogtalanság, elég volt csak átlapozni a vaskos iratköteget: mire a végére értem, csordultig volt a szívem.
Mindig megmosolyogtat, amikor kezembe veszem ezt a mappát. Halványan emlékszem még rá, mi fájt akkor olyan nagyon. De őszintén szólva jóval reménytelenebb helyzeteket is túléltem azóta.
Van, aki úgy tartja, hogy a rosszat el kell felejteni. Lépjünk túl rajta, engedjük el, ne beszéljünk róla egyáltalán. Foglalkozzunk inkább azzal, ami felemelő. Való igaz, nagyon könnyű beleragadni a kóros nosztalgiázásba, ahonnan az ember se nem tud, se nem akar továbblépni. Ugyanakkor én nem akarom elfelejteni azokat az időket, amikor nehéz volt. Hálás vagyok értük nagyon.
Hálás vagyok azért, mert ma már mindegyikük történelem. Elmúltak. A legcudarabb, legfájdalmasabb, legreménytelenebb órák is.
Hálás vagyok, mert a nemszeretem időszakok formálták a legerőteljesebben a személyiségemet.
Hálás vagyok, mert védett környezetben voltam mindvégig, és ritka értékes emberek segítettek átvergődni a túlpartra.
És arra is szívesen emlékezem, hogy patikamérlegen voltak kiadagolva a nehézségek: jóval túl a kellemesen, de még az elviselhetőség határán belül.
Hálás vagyok azért, hogy most megvan az, amire anno vágytam.
Nem akarom elfejteni a nehéz időket, mert az ott szerzett élmények fognak majd átsegíteni a következő döccenőkön. Mert kaptatók mindig is lesznek, talán sokkal meredekebbek és magasabbak, mint valaha. De az, Aki eddig átvezetett mindenen, továbbra is fogja a kezemet.
Ő az, aki kitartásra ösztönöz újra és újra:
„Egy kevés idő még és nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben.” (Zsolt 37,10-11)
Ámen.
Olasz Tímea
