„A karmesternek: Fúvós hangszerre.” (Zsolt 5,1)
Dávid király egy tavaszi pirkadatkor fölkel, elővesz egy húros hangszert és énekelve imádkozik, énekelve szólítja meg az Istent. Jeruzsálemben ekkor a háztetők már nem szürke árnyékban pihennek, hanem a nap friss és cirógató sugarai hívogatnak az életre. Izráel királya – az olykor váltakozó hangulatú ember – most keresi az alkalmat, hogy ezt a napot is Istennel kezdje…
Sajnos jómagam nem vagyok zeneileg képzett, de az Isten megadta azt a lehetőséget, hogy találkozzak olyan tálentumokkal, akik a zene rendszerében, ebben a csodálatos rendben, érzik és tudják, hogy van egy karmester, akinek gondja van a rendre. A zenészeket mindig is csodáltam, talán kissé irigyeltem is, amiért a papíron fekvő élettelen hangjegyeket meg tudják szólaltatni és életre tudják őket kelteni. Néhány vonal, itt-ott egy pont, egy vessző, szünet, belégzés, kilégzés s mindezen mechanikus mozdulatok következménye egy vibráló hang, melyben rend van és élet. Egyre többet hallgatva a nagy klasszikusokat valami mély csodálat tölt el, hogy mégis hogyan lehetséges mindez? Néhány lapon ott fekszik mindaz, ami bennünket és a világunkat is körbeöleli. Fizika, etika, történelem, irodalom, matematika, nyelvtan – és igen, még mindig a zenére gondolok.
Bennem az utóbbi hónapokban kialakult egy igény, hogy a szolgálat előtt olyan zenét hallgassak és nézzek, melyet egy karmester vezet. Van egy nagy kedvencem, egy idős úriember, akit világszerte mély tisztelet vesz körül. Az általa vezetett előadásoknak leginkább a kezdete hat meg engem. A művészek mindnyájan illőn és méltón vannak felöltözve. Rend és fegyelem árad a színpadról, melyet a közönség szintén illő öltözettel köszön meg. Micsoda ünnepi hangulat, ahol mindenki tudja, hogy valami nagy dolog készül. A karmester még nincs bent, így a nagy operaházban vannak, akik még keresik a helyüket, a zenészek pedig hangolnak. Egyszer csak megnyílik az oldalsó függöny, és a karmester egyenes tartása, fényes cipője és bársony frakkja valami egészen különleges, szinte félelmetes csendet teremt. Most már minden mozdulatlan, de maga a mester is. Felemeli mindkét kezét – egyikben a vezérpálca, a másik ökölbe szorítva –, de a szeme még csukva van. Valahogy így képzelem el a jó Istent is. Akit, amikor megjelenik, körülvesz a szentség, a tisztaság és a csend. Igaz neki pásztorbotja van, de mégis tud vezényelni vele. A karmester kinyitja a szemét, a feszes keze egyszer csak lágy mozdulatokat ír, és ezt látva valami végtelen öröm, boldogság járja át az ember szívét és lelkét. Bizonyára így volt ez a teremtésnél is: mély csend és feszültség, s a mennyei karok vágyakozva várták, hogy a Teremtő megmozuduljon és szóljon. S ez a mozdulat, ami egyben hang is volt egyszerre, így hangzott: „Kezdetben”.
Dávid kora reggel, mint Isten termető munkájának egyik alkotó eleme, beáll a művészekhez, és dicsérni kezdi az Istent. Így mondja: „Figyelj beszédemre, Uram, vedd észre sóhajtozásomat! Figyelj hangos kiáltozásomra, Istenem, királyom, mert hozzád imádkozom! Hallgasd meg szavamat reggel, Uram, reggel eléd készülök, és várlak (Zsolt 5,2-3).
Ma vasárnap van, és ezt a napot kihasználva szólítsuk meg az Istent, induljon szívünk és lábunk a harang hívó szavára, és ne legyünk restek: dicsérjük az Úrat! A mi nagy Karmesterünk pedig a maga szeretetében irányítani és vezetni fogja az életünket. Ehhez viszont nekünk rá kell figyelnünk, követnünk kell az Ő mozdulatait és minden rezdülését. Természetesen ez nem megy könnyen, de hiszen a művész is, hogy minden mozdulata tökéletes legyen sok-sok évet áldoz arra, hogy finomítsa azokat.
Isten megváltó műve Fiában, Jézusban mind szent és tökéletes. Mit kell hát tennünk? Naponta rá kell hangolódnunk Isten Igéjére. Milyen gyönyörű a magyar nyelvünk hiszen a ráhangolódásban ott van a jelzés, hogy van egy hang van egy személy, akit érdemes hallgatunk és érdemes követnünk.
Végezetül Dávid egyik gondolatával szeretnélek bátorítani: „De én bemehetek házadba, mert te nagyon szeretsz engem, és szent templomodban leborulok, mert tisztellek téged.” (Zsolt 5,8)
Dénes Elemér
