Az elmúlt napokban a Szólj be a papnak nevű vitaestén ültem, és az egyik vendég pedig az érzéseit taglalta a szemben ülő domonkos szerzetes atyának, református lelkipásztornak és baptista lelkipásztornak. A férfi elmondta, hogy ő mennyire dühös és haragszik Istenre, ésszerű és racionális indokokat sorakoztatott fel, hogy igazolja a dühét. Mély fájdalom és egy összetört élet volt a logikus állításai mögött. Figyeltem, mi sül ebből ki, mit tud mondani három keresztény felekezetű lelkész arra, hogy jogos-e a férfi haragja Isten felé. Szóról szóra nem tudnám visszaidézni a lelkészek gondolatait, de arra tisztán emlékszem, hogy három teljesen egybehangzó választ hallottam. A válaszoktól távol állt a helyreigazítás szándéka, vagy épp az Isten tetteinek dicsőítése. Helyette a férfi empátiát, megértést és vigasztalást kapott a válaszokban. Pont azt, amire éppen szüksége volt. Mindhárom lelkész Isten szolgálja, akik pontosan tudják, milyen hatalmas és jó szándékú az az Isten, akit ők szolgálnak. Mégis megértették a férfi háborgó lelkét Istennel szemben, mert Isten is megérti a háborgó lelket Vele szemben.
Hazafelé ballagva, az jutott eszembe, hogy egy évvel ezelőtt pont ilyen dühös voltam Istenre. Dúlt a lelkemben a harag, düh és fájdalom, mert olyan élethelyzetet teremtett az életembe, amit nem akartam elfogadni. Egy óriási különbség volt viszont az én egy évvel ezelőtti haragom és a rendezvényen megszólaló férfi között: ennek a férfinak volt bátorsága felvállalni a haragját. Nekem nem, mert hát, hogy jön az ki, hogy én, egy „porember” haragszok a Teremtőre, aki milliószor és milliószor rosszabb helyzetet is adhatna az életemben? Elfojtottam mindent dühömet, és felvettem a ,,megbékélő, de azért sajnáltatom magam” nevű álarcot, mert egyszerűen ez tűnt helyesnek ahelyett, hogy haragudjak. Utólag visszagondolva a két opció közül: a harag és a düh lett volna a helyes út.
Egyes élethelyzetekben nem lehet egyszerűen hátradőlni és azonnal elfogadni a történteket, az emberi bűnös természet egyszerűen nem ilyen. Arról nem is beszélve, hogy helyzet és ember válogatja, mikor jutunk el a megbékélésig. De egy valamiben biztos vagyok. Az Istennel való kapcsolat első számú ellensége nem a düh, nem a harag, hanem a hazugság. Abban a pillanatban, amikor elnyomom a haragomat, hazudok a világnak, hazudok magamnak, és nem veszek inkább tudomást az érzéseimről, bezárom a szívemet és falat emelek Isten és közém. Ez a módszer a legtávolabb repít a kegyelemtől.
Nincs jogunk haragudni Istenre, olyan élethelyzetekért, amelyek fájdalmat okoznak, de az emberi természetüktől fogva, harag érzése igenis meg fog jelenni a szívünkben. A legszebb és legcsodálatosabb az egészben az, hogy Isten olyan könyörületes, hogy Ő ismer minket és képes megérteni a háborgó lelkünket. Azzal egyszerűen viszont nem tud mit kezdeni, mikor elnyomjuk magunkban az érzéseinket jó mélyen és egyúttal elfordítjuk a fejünket Tőle. Inkább engedjünk meg egy átmeneti időszakot az emberi érzéseknek, fogalmazzuk meg a haragunkat, így megfoghatóvá válik és nem emészt fel. Ennek a hosszú folyamatnak a végén pedig ott vár majd a kegyelem, még ha most még távolinak is tűnik.
Böszörményi-Bálint Eszter
