Sokáig nem tudtam elhelyezni a keresztyén életemben az úrvacsorával való élés gyakorlatát. Persze tudtam, hogy ez elvileg fontos dolog, tudtam, hogy akkor és ott valami történik, de igazából az egész rituálét valami formális szerepként értettem: a lelkész felolvassa a kötelező mondatokat, a gyülekezet monoton hangon válaszol a kérdésekre, aztán egy falat kenyér, egy korty bor – és végeztünk.
Aztán az egyik ilyen szokványos úrvacsorai közösség egyszercsak valami megmagyarázhatatlan drámává változott át. A kis falusi templom úrasztala körül megállva, egy félig lebénult középkorú férfi került velem szembe. Nem volt szép látvány. Ahogy kifelé vonulva húzta maga után bénult részeit egyszerre töltött el sajnálattal és szomorúsággal. Mintegy karnyújtásnyira tőlem, éppen egy olyan talpalatnyi helyet választott ki magának, ahol a szűk ablakon keresztül beáramló napfény megvilágította összetört testét. Beragyogta megviselt arcát, a betegség által gyúrt redőket a homlokán, egy életet végigdolgozott kezek elhaló hámjait. Ott, abban a pillanatban az egész úrvacsora jelentést nyert számomra. Egyszerre ábrázolódott ki benne az a megtört test, amely a gyötrelmeket megjárva lehelte ki lelkét a kereszten. De a fény és árnyék kontrasztja előrevetítette azt a világot, amelyben a Bárány mennyegzőjét üljük majd meg. Egy világ, ahol nincs könny és fájdalom, nincs megnyomorult élet, nincs összetört ember, nincs megcsonkított létezés. Egy világ, amelyet minden úrvacsorai közösségben magunkénak érezhetünk. Parányi, szűk ajtót nyitott számomra ez a jelenet a múltba és jövőbe. Azóta másképp állok ki a szent jegyeket magamhoz venni. Már csak azért is, mert ízlelhetővé, tapinthatóvá válik ott és akkor a még átmeneti időben élő ember számára a valóság, amelyet Krisztus szerzett számunkra.
Nagyböjt a húsvét csodájára felkészítő idő. Tudsz-e már most örvendezni Krisztus győzelmén a káosz erői felett? Tudsz-e úgy tekinteni a mára, hogy az nem más, mint egy felkészülés az igazi holnapra? Az úrvacsora tökéletes alkalom, hogy már most betekintést nyerhessünk az eljövendőbe.
Homoki Gyula
