Szeretek Istennel beszélni. Ő mindig meghallgat, megért, együtt érez velem. Az igazán nagy pillanatok azonban olyankor születnek, amikor Isten beszélgetni kezd velem. Nemcsak áttételesen, közvetve, mindenféle történéseken keresztül, hanem egyértelműen és félreérthetetlenül.
A mennyei vezetésről, gondviselésről Rodak Kinga is tud mesélni:
„Emlékszem, ott hajtogattam kis panellakásunkban a gyerekruhákat. Imádkoztam félhangosan, mert az akkori legkisebbünk éppen az igazak álmát aludta. Kérdeztem, akadékoskodtam, soroltam az érveimet. Mondtam Istennek, hogy mit hogyan kellene, és nem úgy van. Járkáltam fel és alá a csöpp nappaliban. Kint már tavaszodott, és ebből kifolyólag elég hamar végeztem a sok ruhával. Míg vártam, hogy a számítógépen betöltsön a napi igevers, még egy kérdést tettem fel az Úrnak: de, Istenem, miért a városba? Mit fogunk ott csinálni? Nem ismerünk ott senkit, vagy csak alig. A gyerekek hogyan fognak szabadon futkározni, biciklizni? Mi lesz velük? Én tyúkokat akartam tartani végre, most azokat sem fogok tudni? És egyáltalán, hogyan fogunk megélni a városban? Nem tudom elképzelni…
Jöttek mentek a gondolataim.
Az első igehely, ami felvillant a monitoron a Mózes 5. könyvének 28. fejezete volt: Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőn. Áldott lesz méhed gyümölcse, termőfölded gyümölcse és állataid ivadéka, teheneid ellése és juhaid szaporulata. Áldott lesz kosarad és sütőteknőd. Áldott leszel jártodban-keltedben! Vereséggel sújtja az Úr ellenségeidet, ha rád támadnak: egy úton vonulnak föl ellened, de hét úton menekülnek előled. Áldást bocsát az Úr csűreidre és minden vállalkozásodra, és megáld azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.
Rám tört a zokogás és térdre estem Mennyei Édesapám előtt. Hogyan is mertem megkérdőjelezni az Ő szavait? Már hónapokkal ezelőtt sorra kaptuk az igéket, hogy Istenünk továbbvisz bennünket az akkori szolgálati helyünkről, és ránk bíz egy újabbat. Én meg a tyúkokkal voltam elfoglalva. Jó, nem egyfolytában, de a mennyei elhíváshoz képest az, hogy nevelhetek-e tyúkokat elenyészett…
Szóról szóra kaptam meg a választ azon a napon. És utána még 10 hónapig, amíg át nem léptük az új lakóhelyünk határait. Az utolsó, legfélelmetesebb válasz az utolsó este volt a régi lakásunkban. Ültem az ágy szélén és sírtam. Annyira remegtem az ismeretlentől, pedig annyi kérdésem tovaszállt már – csak a bizonytalanság maradt és fojtogatott. Imádkoztam és kértem az Urat, hogy – ha lehetséges -, válaszoljon nekem úgy ahogyan megértem, nehogy eltévesszük az irányt. Vagy múljanak már el a félelmeim végre. Így imádkoztam: Atyám én csak akkor megyek, ha az Orcád is velünk jön. Ha azt mondanád, Uram, hogy az Orcád is velünk jön, az megnyugtatna – sírtam tovább. Gyermeki nyugalom töltött el, és végre azt éreztem, hogy átölel az én Mennyei Apukám. Kisvártatva kinyitottam az aznapi áhítatomat, amiben a következő volt az ige:
Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? ( 2 Mózes 33:14).
Csak néztem és néztem a könyvemet, hogy tényleg jól nyomtatták-e. És valóban ott volt minden betűjével az újabb ígéret! Sírtam újra, nagyon. Válaszoltam: Igen Uram, megnyugtat…
Isten olyan elképesztően szeret bennünket. Olyan nagy kegyelemmel fordul felénk. Hűségesen hordoz egy ilyen sokat kérdező feleséget és édesanyát is, mint én.
Azóta a tyúkok helyett egy kiskutyát kaptunk meg egy kiscicát, és ami a legfontosabb: egy új kistestvért is.
Isten Orcája ragyog ránk a városban.”
Talán benned is harcok dúlnak épp, amiket nincs kivel megosztanod. Vagy tele vagy kérdésekkel, kétségekkel, amikre ember nem tudhatja a választ. Ha így van, akkor neked szól a Szentírás szava: „Kiálts hozzám, és én válaszolok, hatalmas és rejtett dolgokat jelentek ki neked, melyekről még nem tudsz!” (Jer 33,3).
Olasz Tímea
