A legideálisabb állapot, amikor Isten ígéretét birtokolhatjuk egy-egy élethelyzetben. Azt hiszem, mindannyian szeretnénk ezt minél többször átélni. Megkapni azt a bizonyos igét, biztatást és annak birtokában előre lépni. De mi van akkor, amikor az ígéretet ugyan megkaptuk, de valahogy nem épp ennek megfelelően alakulnak a dolgok?
Emlékszem, hogy három évvel ezelőtt Túri Ágnes barátnőmmel egy kávé mellett épp erről beszélgettünk. Ő tudta, hogy a szíve alatt hordott pici baba igenis életre van teremtve, de ezzel szemben a vizsgálatok eredményei, az orvosok szakvéleménye és bizony a környezete is kételkedett ebben. Beszélgettünk, és én csak néztem, ahogy ez a vékonyka, törékeny nő szemében akkora tűzzel bizonygatja, hogy bár néha ő is attól fél, hogy elment a józan esze, de mégis tudja, érzi, hogy Istennek igenis terve van ezzel a gyermekkel. Néztem – inkább ámultam –, és közben szívből reméltem, hogy tényleg a hite szerint lesz, de bevallom nagyon féltettem őt, őket.
Eltelt három év, és Ági azóta elmondhatja magáról: „az életem eddigi legnagyobb csodája, hogy egy éven belül lettem három gyermek édesanyja – és ezt nem ikres szülésnek köszönhetem”.
És mosolyog, majd folytatja:
„2016-ban férjemmel a családunkba fogadtunk két gyermeket, akiket egyedül nevelő édesapjuk bízott ránk, majd néhány hónapra rá áldott állapotba kerültem. Ekkor Isten egy embert próbáló nehézséggel állított szembe: képes vagyok-e nemet mondani arra, hogy istent játsszak az emberek előtt, döntsek élet és halál felett? Várandóságom elején ugyanis kiderült, hogy a szívem alatt hordott gyermek és én súlyos veszélyben vagyunk. Mi ezt az eredményt nem tudtuk elfogadni – Isten ugyanis teljesen mást üzent nekünk –, így elkezdtünk keresni egy olyan orvost, aki vállalná a terhesgondozást. Tizenkét orvos és szonográfus megkeresése után találtuk meg azt a szülész-nőgyógyászt, aki hajlandó volt erre. Közben olyan diagnózisok születtek, hogy a kislányunk testi és szellemi fogyatékos lesz, mivel – mint utólag kiderült – a rossz ultrahangkép és az eredmények erre mutattak.
Tudom, hogy nem a saját erőmből sikerült többször is nemet mondanom az orvosok által felajánlott abortusz lehetőségére. És csodaként tapasztaltam meg, hogy amikor az emberi lehetetlen emberi valósággá válik, akkor az addig kételkedőknek is muszáj belátniuk, hogy diploma ide vagy oda, sok éves szakmai tapasztalat ellenére is tévedhetnek. Az ÉN ilyenkor eltörpül, és Isten mivolta még hatalmasabbá növekszik.
Most a kislányunk két és fél éves, teljesen egészséges, életvidám, csakúgy, mint a bátyja és a nővére.”
Ez a kis nagycsalád élő példái lettek annak, hogy Isten ígéretébe bizony érdemes teljes erőnkkel és elménkkel belekapaszkodni. Bevallom, ha találkozom velük folyton belém hasít a kérdés: én tudok-e hittel kapaszkodni Isten ígéreteibe, minden erőmmel indaként szorosan rájuk fonódni és nem elengedni azokat?
S hogy mi ennek a titka? Bizonyságtevőnk erről ezt mondja:
„Az erőm feletti feladatok előtt Isten titokzatos módon mindenben úgy formál, hogy helyt tudjak állni és Őrá tudjak mutatni, amiért nagyon hálás vagyok Neki. Emberileg nézve kicsit sem érzem magam megfelelőnek, de tudom, hogy az életem Ura az éleimet folyamatosan tökéletesre csiszolja.”.
Hagyjuk, hogy a mi életünket is csiszolgassa megfelelőre Isten! Figyeljünk Rá, hogy minket felhasználva is igazi csodák valósulhassanak meg! S ne féljünk: Ő az erőt is megadja ezekhez az élethelyzetekhez.
Papp Adrien
