Sajnos előfordul, hogy úgy érezzük, az Isten nem hall minket. Nem válaszol, hiába ostromoljuk imáinkkal. Hiába akarunk teljes szívből valamit, mégsem érkezik a segítség. És ilyenkor valóban nehéz hinni. De Isten nem felejtkezik meg rólunk, ahogy kedves barátnőm, Hajdu Editke bizonyságtételéből is olvashatjuk.
„Egy kicsinek nevezhető településen, ahol nem minden nap bővül az ifisek létszáma, az ifivezető – jelen esetben én – örül annak a meglévő 4-5 főnyi kis csapatnak, akik már hónapok óta oszlopos tagjai a közösségünknek. Hosszú időn keresztül bízva a „kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután” ígéretben, mindig reméltem, hogy eljön a sokra bizatás ideje és megnövekszik a létszám. Azonban épp az ellenkezője történt, hiszen az a kevés is megfogyatkozott. Aki pedig maradt – nos, velük sem volt könnyű, hiszen ők pont az a tinédzser korosztály, akik talán még saját magukat sem értik meg, és őszintén szólva gyakran nehéz volt kiigazodni rajtuk. Sokszor nem is sikerült. Ugyanakkor azt sem sikerült megértenem, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy a még korábban lelkes fiatal, aki minden alkalmon ott volt, érdeklődött, egyszer csak elmaradt. Sőt, amikor mégis el-ellátogatott újra közénk, akkor közönyt, érdektelenséget mutatott. Többszöri kérdés és faggatás után sem kaptam a kérdéseimre választ: már miért nem jön közénk, miért nem érzi jól velünk magát, és miért nem mondja el, hogy mi a baj? S mivel válasz nem érkezett, én elkezdtem keresni a hibát magamban. Sőt, már korábban is történt egy ilyen hirtelen leszakadás, és ezért teljesen megkérdőjeleztem mindent. Értetlenül álltam Istennel szemben, de Ő megnyugtatott, hogy a legmegfelelőbb, amit tehetek az, hogy imádkozok. Emlékszem, nagyon sokáig volt az imatémám, hogy hozza vissza az ifisem, vagy tegyen rendet az életében. Teltek-múltak a napok, a hetek és ez kérés folyton ott volt a szívemen. Miután pedig számos új dolog történt, sajnos elfeledkeztem olyan hűségesen imádkozni érte, mint azelőtt…
Azonban egyszercsak, amikor már nem is gondoltam volna, felbukkant és elkezdett ismét közénk járni. Nem értettem, hogy hogyan, de nagyon örültem neki. S egyszer egy csendességtartás közben mintha fejbecsapott volna az igazság és a rádöbbenés: az imáim meghallgattattak, nem hullottak a porba! Akkor, amikor nem vártam, amikor nem számítottam rá, az Isten meglepett. Olyan csodálatosan és titokzatosan vált igazzá az ének szava, hogy „bár mit sem ígér bimbaja, pompás lesz a virág.” Emlékszem, hogy akkor, abban a pillanatban leírhatatlan hála volt, amely megtöltötte a szívemet.”
Nos, igen. Nem ígér a bimbó még semmit, de a virág pompás lesz. El van borulva az ég és szürke minden, de ki fog sütni a nap. Bízzunk a békében még a háború és a gondok idején is. Bízzunk abban, hogy fényes a jövő és rengeteg öröm vár még ránk. Higgyük el, hogy Isten hallja a könyörgésünket. Imádkozzunk, hogy pompás virágokkal legyen tele a fa még akkor is, ha egyáltalán nem rügyezik még.
Keresztyén Eszter
