Mióta bezárkózott a világ, az interneten egyre több keresztyén tartalommal lehet találkozni, és talán az igény is nagyobb most ezekre. Én is szeretek belehallgatni rég nem látott lelkészek istentiszteleteibe, és bevallom, ilyenkor leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy hallhatok-e valami megnyugtatót, ami kifejezetten erre a furcsa mostani helyzetre vonatkozik. Amikor tudjuk, hogy sokan súlyosan megbetegszenek. Sokan nem élik túl ezt a betegséget. Bizonyára olyanok is, akik és akikért imádkoznak. Mit lehet ilyenkor mondani az imádságról? Hogyan imádkozzunk ebben az aggasztó, nehéz helyzetben?
Illésné Kovács Gyöngy története egy kicsit választ ad erre a kérdésemre:
„Talán a legelső, de ma is az egyik legelevenebben bennem élő istenélményem tizenegy-két éves koromban történhetett, amikor a bátyám egyszer lebetegedett. Sokszor voltunk betegek előtte is, de ez valahogy más volt. Éreztem, hogy most nem lesz elég követni a szokásos metódust. A betegség annyira eluralkodott rajta, hogy a szüleimnek kórházba kellett vinniük a magas láz miatt. Emlékszem, egyedül maradtam otthon és nagyon féltem. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik, hogy vajon mi lesz, ha meghal a testvérem. Akkor még nem igazán álltunk közel egymáshoz, de ebben a helyzetben ez nem számított, hiszen a testvéremről volt szó, aki most nagy bajban volt. Nem tudtam mit tenni. Már estefelé járt az idő, kimentem a kertünkbe, ahol elkezdtem fel-alá járkálni és imádkozni. Keresztyén családban nőttem fel, mindig is része volt az életemnek a hit, a templom, a gyülekezet, de ez akkor más volt. Valóban éreztem, hogy az élő Istent szólítom meg, hogy hozzá imádkozom a testvérem életéért. És ebben az imádságos csendben egyszercsak békesség töltött el. Még mindig féltem, de megérintett Isten, és tudtam, nem fogom elveszíteni a testvéremet. Tudtam, hogy az Ő kezében vagyunk. Akkor adtam át először Neki az életemet. Hihetetlen élmény volt… átélni, hogy nem csak a levegőbe mondok el egy imát. Azóta sokszor megtapasztaltam már Isten társaságát, de az volt az első.”
Gyöngy imádsága akkor meghallgatásra került, és ő ezt már azelőtt érezte, hogy a bátyja hazajött volna a kórházból. El tudom képzelni a tizenéves kislányt, ahogy kétségbeesetten, tehetetlenül, de hatalmas hittel fordul Istenhez, mint az egyedülihez, aki segíteni tud ebben a helyzetben. És azt remélem, hogy az elkövetkező időkben sokan tudunk ugyanilyen gyermeki hittel imádkozni, tudva, hogy bármi, amit mi tenni tudunk ebben a helyzetben, túl kevés a megoldáshoz, de Isten szabadításában mégis bízhatunk.
Molnár-Kovács Dorottya
