Néhány évvel ezelőttről hívom vissza az egyik kedves emlékemet, amikor megtapasztaltam, hogy Isten jelenléte az övéi között nincs korlátok közé szorítva. Amikor 2014-ben kirobbant a kijevi majdan, utána pedig a kelet-ukrajnai háború, gyülekezetünk kisebb közössége úgy döntött, hogy imádságban minden nap összegyűl és ezt az egész nyomorúságot Az elé teszi le, Aki tud is kezdeni valamit vele. Eleinte több hónapon keresztül buzgón imádkoztunk közösen az ügyért. Aztán lassan fogyni kezdett a buzgalom és ezzel együtt a csapat létszáma is. Egyik nap, amikor a megadott időpontban megjelentem a gyülekezeti ház udvarán, nem fogadott más, csak egy idősebb néni. Vártunk, várakoztunk, hátha még csatlakozik valaki. Hamar kiderült, hogy ez nem így lesz. Ekkor megszólalt idős társam: „Na, ne várjunk tovább! Ketten már megvagyunk, úgyhogy Jézus már itt van”.
És belekezdtünk az imádságba. Nem kellett tömeg, nem kellettek még plusz emberek. Tisztán emlékszem a bizonyosság azon megnyugtató érzésére, hogy Jézus most valóban itt van. Hogy Ő összeköt két teljesen különböző embert – akiknek más a kora, neme, érdeklődési köre, életkérdései és szinte minden – egyetlen közösségbe. Itt kezdődik az Egyház csodája és titka. A különbözőség és egység tánca, amely a közös imában egyértelművé válik. Akkor és ott ez nekem nagyon sokat jelentett. Sallagmentességnek éreztem, és ez rendkívül megnyugtatott.
Most is valami ilyesmit élünk át. Sallagmentesedik a hitünk. Nincs más csak az egyéni vagy szűk közösségben gyakorolt kegyesség. Olyan ez, mint a tűz, amely minden salakot megtisztít. Hiszem azt, hogy a ketten vagy hárman, de akár csak a magányosan elmondott könyörgésben is ott van Jézus és hall minket, közben pedig formálja szívünket, lelkünket, gondolatainkat, hogy lassan világosabbá váljon a nyomorúság célja.
Homoki Gyula
