Gyerekkorom óta szeretek álmodozni. Gyakran képzeltem azt, hogy tündér, orvosnő vagy éppen tanítónő vagyok, esetleg anyuka, aki háztartást vezet és gyereket nevel. Aztán persze, ahogy nőttem az álmok is változtak, komolyabb, felnőttesebb formát öltöttek. Egyetemről, párkapcsolatról, felnőtt életről kezdtek szólni. Egy idő után pedig már célokká alakultak, amiket ha nem érek el, akkor nem leszek boldog…
Februárban egy beszélgetés során jöttem rá, hogy mennyire is kötődöm ezekhez az elképzelésekhez, ahelyett, hogy élvezném azt, ami éppen van. Abban a pillanatban hálátlannak éreztem magam, meg egy kicsit butának is. Olyan helyzet volt ez, mint, amikor két gyereknek ugyanolyan játéka van, de az egyik mégis el akarja venni a másikét. Hogy pontosan miért, az örök rejtély. És most nem feltétlenül az irigykedésre gondolok, hanem sokkal inkább arra, amikor azon rágódunk, hogy nekünk miért nem olyan az életünk, amilyennek elképzeltük. Képesek vagyunk úgy leélni éveket vagy akár évtizedeket, hogy nem értékeljük azt, ami van, mert valami kitűzött cél lebeg előttünk, aminek az eléréséhez szükség van ezekre a szürke hétköznapokra, hónapokra vagy akár évekre. Mintha életünk egy bizonyos részére azt mondanánk, hogy az nem számít, az nem fontos. Úgy teszünk ilyenkor, mintha látnánk a jövőt, tudnánk, hogy mi fog következni, pedig nem így van, és azt hiszem, ezt most mindannyian érezzük ebben a helyzetben. Nem akarom leírni azt, amit már mindenki hallott, nem akarok reményvesztett lenni vagy éppen dühös. Nem! Egy dolgot szeretnék: értékelni ezt is.
Mert nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem pár nap után elkezdtek hiányozni azok a gyakran szidott szürke hétköznapok, az órák, a közösségem és a közegem, a kollégiumi szobám és rengeteg kis apróság. Nekem komoly küzdelem az, hogy ne vágyjak arra, amit most éppen nem kapok meg. De rá kellett jönnöm, hogy ezt csak úgy lehet végigcsinálni, ha most megnyugszok abban, amiben vagyok, és kicsit a jelenre koncentrálok. Beleállok abba, ami most van, mert ezek most tényleg nem szürke hétköznapok, hanem bizonytalan hétköznapok. Talán még azt is mondhatnánk, hogy ezek mind olyan dolgok, amik hátráltatnak minket a céljaink elérésében – de én nem hiszem, hogy így van. Úgy gondolom, hogy ez az egész helyzet lehet áldás és lehet lehetőség is. Lehetőség a csendre, a gondolkodásra, az elmélyülésre egy-egy dologban. Lehetőség az érzéseim megélésére, mert most nem kell sehova se rohannom. Sőt, lehetőség a megújulásra. Persze, lehet, hogy nem ezt terveztük erre az időszakra, de Isten ezt tervezte. Most nem lehet elképzelésekbe kapaszkodni, mert bizonytalanná vált minden. Most csak Istenbe és abba a napba lehet kapaszkodni, ami éppen van, ami éppen történik. És talán valahol mélyen ez az igazi, a megélt élet a mindennapi bajokkal, örömökkel, apróságokkal s a mindezekért való hálával a szívünkben…
Gönczy Anna
