Újra és újra egy kérdés forog bennem: vajon miért van az, hogy nehezen tűrünk meg másokat is Isten kebelén magunk mellett? Miért van az, hogy előszeretettel lubickolunk a kiválasztottság jóleső érzésében, miközben nehezen tűrjük azt, hogy ugyanez talán másokra is ugyanígy igaz? Miért van az, hogy nagy élvezettel vesszük a falatokat magunkhoz az Atya Isten asztalánál, ugyanakkor megtagadjuk azok élvezetét másoktól? Még mindig miértek… Miért van az, hogy azt hisszük, mi vagyunk a házigazdák Isten országában, és jogunk van ahhoz, hogy bárki mást kívül rekesszünk? Miért érezzük azt, hogy a mennyország kapuinál mi állunk és mi dönthetjük el, ki méltó arra, hogy belépjen rajta keresztül?
Kérdések, amelyekre mintha csak kétféle választ lehetne kapni manapság. Egyfelől, aki úgy gondolja, hogy Isten mindenkit egyformán szeret és az embernek – legyen az bármilyen felekezethez tartozó – nincs jogosultsága bizonyos embercsoportokat kívül rekeszteni az Ő kegyelmén. Nos, ő lesz a liberális, szabadelvű, nyugatias ésatöbbi. Másfelől, aki a bűn rontásának hatásán méri az emberi életeket, és következetesen ismétli azt az öt-hat felsorolást a Szentírásból, amelyekben az Istennek nem tetsző viselkedésformák vannak szépen egymás mellé állítva – nos,ez lesz a hagyományos, igazi hívő, konzervatív álláspont. És ez az egész olyanná kezd válni, mint egy állóháború. Az egyik lövészárokból lőnek pontos igehelyek idézésének golyóival, és máris morajlás hallatszik a másik táborban. Onnan pedig útjára indítják a „ne ítélkezz, hogy ne ítéltess!” felszólítások kemény lövedékeit. Szerva itt, pont ott. És fordítva. Aztán néhány nap múlva elcsitul a moraj, szunnyadnak a kedélyek, mígnem végül újra előjön egy történés a nagyvilágban, amin újra lehet csámcsogni, és a fegyverek újra puffognak.
Nehéz igazából látni, hogy miről is szól ez az egész. Két-három mondat után ugyanis azt érzi az ember (jó, ez itt én leszek), hogy ebben a nagy harci zajban már egyáltalán nem az Isten Igéjéről, az adott történés vagy jelenség helyes megítéléséről szól a történet, hanem a mindkét tábor képviselőinek szavai mögött megbúvó személyes történetről. Természetesen senki nem lesz olyan őszinte, hogy felfedné saját motivációit ilyen vagy olyan indulatai mögött, de szavaink sokszor olyan sekélyesek, hogy könnyen átviláglanak alatta a felszín alatti törésvonalak.
A sok miért-kérdés mellett ilyenkor újra felfedezem azt, hogy Jézus soha nem állt be a táborokba. Nem volt hajlandó lövészárkokban ücsörögve lövöldözni a másikra. Talán ez az egyik legmegkapóbb tulajdonsága számomra: a sehová sem sorolhatóság. A távolságtartás mindenféle csoporttól és elvárástól. Mintha ebben a hozzáállásban bontakozna ki számomra leginkább, hogy aki magát Igazságként mutatja be az ember számára, nem kíván kisbetűs igazsága lenni senki ember fiának/lányának. Jézus ugyanazzal a mozdulattal rántja le a leplet a képmutató vallásoskodókról és a semmivel sem törődő gazdagokról. Ugyanolyan tárgyilagosan beszél a tékozló fiúról, mint annak szabálykövető bátyjáról. Ezt nehéz nekem felfogni. Hogy nincs különbség ember és ember között. Mert ugyanabban a pácban úszunk mindannyian, és ugyanaz a kegyelem nyúl mindegyikünk után. Ez az a kettős igazság, az egyetemes bűn és az egyetemes kegyelem, amely szétzúzza a konzervatív-liberális háborút. Hiszen éppen arról beszél, hogy mindkét „tábornak” csupán félig van igaza: a bűnt nem láthatjuk a kegyelemtől függetlenül, a kegyelmet nem szórakozhatjuk el a bűn valóságának komolyan vétele nélkül.
Jézus a lövészárkok között – mai szcenárió. A sehová sem sorolható Igazság megszégyeníti emberi igazságainkat, amelyeket lépten-nyomon összezavar önös énünk kibogozhatatlan valósága. Soha sem akar úgy mellénk állni, hogy közben ne lenne a másikkal is. Nem vigasztal bennünket azzal, hogy biztosan a másik téved. Nem hiteget azzal, hogy ami igen, az egyszersmind nem is nála, és fordítva. Megfejthetetlen és titokzatos. Éppen ezért élethosszig tartó dolog ez a keresztyénség, mert megtanít türelemmel megismerni Őt, rajta keresztül pedig saját magam és a másikat.
Homoki Gyula
