Pünkösdig hosszú út vezet. A csodák nem adatnak könnyen. A Szentlélek, minden ajándékával és kegyelmével együtt nem hullik csak úgy a nyakunkba. Az ablakokat kicsapó szélvihar ugyanis csak a bezárt szoba nyomott levegője számára felüdítő. A lángnyelvek csak a sötétségben vacogóknak jelent újat, megmagyarázhatatlant, fényt. A nyelveken beszélés azoknak lesz csoda, akik régóta képtelenek már szólni – magukhoz, másokhoz, Istenhez. Az első pünkösd története csak akkor lesz a mi történetünkké, ha látjuk, érezzük és éljük a mélységet, a csalódottságot, a félelmet és kilátástalanságot, amibe beköszönt az áldott Lélek.
Pünkösdig hosszú út vezet. Az ösvény valahol ott veszi kezdetét, hogy kilépünk a felszínesség illúziójából. Kitörünk a hamis optimizmus fogságából, amely mindeddig arra kényszerített, hogy életünket úgy szemléljük, mintha az valami csodálatos kaleidoszkóp idillre festett képeinek lánca lenne. Szembe kell néznünk a tényekkel. Hagyni, hogy a szerepek, a maszkok, a többrétegnyi smink leolvadjon rólunk. Mint ruhákat, úgy kell levetkőznünk a ránk szabott kényszer-képeket, amelyek mindeddig presztízst kölcsönöztek nekünk, ugyanakkor fuldokoltunk alattuk. El kell engedni agyonfilterezett valóságunkat. Hagyni, hogy megrémüljünk az ürességtől, a tátongó és kongó csendességtől, ami a villogó képek, az elvárások zajában csapnak agyon minket. Pünkösd a hiány elismerésével kezdődik. Annak az egyszerű ténynek a bevallásával, hogy ez vagyok én. Elismerni a tévedéseket. Bevallani, hogy vétkeztem. Őszintén tükörbe mondani az igazságot. Hárítottam. Elszúrtam. Becsaptam. Hazudtam. Megloptam. Elhalasztottam. Nem szerettem. Megcsaltam. Tönkretettem. Magam és a mások életét. Minden egyes szavunk egyre mélyebbre süllyesztenek. De pünkösddel csak ott, mindenek alján lehet találkozni. Mert
Pünkösdig hosszú út vezet. A lelkiismeretfurdalás és magárahagyatottság keserűségén keresztül érkezünk oda. Az igazság leleplezése ugyanis mindig fájdalmas dolog. Néha évtizedeken keresztül ámítjuk magunkat, másokat, Istent. Hazugságainkat olyan végtelenül jól vagyunk képesek előadni, hogy már-már elhisszük magunknak. Szinte elkerülhetetlen, hogy a gödör alja felé vivő utunkon ne próbálkozzunk meg újra a felfelékapaszkodással. A mentegetés megannyi olcsó trükkjét vetjük be, csakhogy szépíteni próbáljuk festetlen énünk rútságát. Ha egyszer már belenéztünk önmagunk fénytelen, fakó, csupa -tatlan/-tetlen-nel teli hiányába, máris nyúlunk az ismerős emberi praktikáinkhoz. Apostolt választunk a kiesett áruló helyére, mint annak idején a pünkösd felé tartó tanítványok. Tagadjuk a szépségfoltot becsületünkön. Igazgatjuk, foltozzuk, amit lehet. Mentjük a menthetőt. De egy-két kör lefutása után újra ráeszmélünk vállalkozásunk komplett kudarcára. Elengedjük kapaszkodóinkat és sodródunk lefelé – a mélybe.
Pünkösdig hosszú út vezet. A csúf igazság és az önfeloldozás megannyi megtett mérföldje után érkezünk a nincs tovább állapotába. Delíriumszerű üresség és nihilista reménytelenség. Túl vagyunk a bölcselet, a józanész, a tudomány, a lélektan megoldási kísérletein. Zokogva szeretnénk kirántani lelkünket testünk börtönéből és végre megnyugodni, édes, álom nélküli alvásba zuhanni a semmibe. Amikor eljutunk önmagunk határán túlra, az abszolút ismeretlenbe, ahol még a legközelebbiek sem jártak soha – ott vár ránk pünkösd és az Isten Lelke. Túl minden segítségen. Túl minden magyarázaton. Túl minden meghatározáson, amivel életemet felcicomáztam. Ott van – a lélek hosszú és sötét éjszakáján túl. Ott történik meg az én pünkösdöm is.
Pünkösdig hosszú út vezet. Nincs értelme kerülőutakon eljutni hozzá. Nem lehet önszuggesszióval kierőszakolni eljövetelét. A kegyelemhez a bűn nyomorúságán keresztül vezet az út. A pünkösdhöz az istennélküliségen át. De ha egyszer átéljük – lehetetlen lesz elmondani. A szél, a tűz elvégzi a maga dolgát: kitisztít minden zavartságot, kettősséget, homályt. Emel. Ki a gödör mélységéből. Megajándékoz önmagammal, mert ráébreszt függetlenedési kísérleteim csúfos kudarcára. Pünkösd ugyanis végérvényesen összeköt Istennel, a másikkal és önmagammal. A Lélek templomává lehetek: a hellyé, ahol Isten lakozik. Ahol újra van helye a szépnek, az igaznak, a jónak, mert Rajta keresztül ezek is lakozást vehetnek bennem. Ahol van helye a megbocsátásnak, a szabadságnak és a szeretetnek. Igen. Hosszú út vezet idáig…
Homoki Gyula
