Rólunk magunknak – a trianoni döntés 100. évfordulóján

Együtt

Egy Kolozsvár melletti faluban élő bácsi egyszer azt mondta, a közös ima mindig erősebb. Így foglalta össze a közösség lényegét, jelentőségét. Nem versekben, hosszú értekezésben, elmélkedésekben. A látszólag legegyszerűbbet emelte ki, ráébresztve, hogy valójában mekkora jelentősége van. Ez a mondat azóta is kísér, és rávezetett, hogy figyeljek jobban, vegyem észre az ilyen pillanatokat, amelyeket érdemes elraktározni későbbre.  

Így jöttem rá, hogy az egységet és a közösséget meg lehet találni minden istentiszteleten, legyen szó nagyszabású, határokon átívelő ünnepségről vagy csendes vasárnapról az otthoni gyülekezetemben. Ugyanúgy meghatott, amikor több százan zengtük, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva”, és amikor a karantén utáni első szabadtéri istentiszteleten, a szemerkélő esőben alig tizenöten énekeltük: „Szívemet hozzád emelem, / És benned bízom, Uram.” De egységet, közösséget nyújt minden úrvacsoravétel, és az is, amikor meglátom a barátaim kis profilképeit az élőben közvetített istentiszteletnél, és tudom, hogy ők is éppen hallgatják az igehirdetést – mind együtt vagyunk „templomban”.

Még emlékszem a mély keserűségre, a felismerés pillanatára, amikor gyermeki lélekkel először felfogtam, mi is volt valójában Trianon. Azt sem fogom elfelejteni, mennyire zavart, amikor magyarországi fiatalok megkérdezték, hol is van Kolozsvár, vagy amikor rájöttem, hogy némely anyaországi szemében románok, Romániában meg sokak szerint „bozgorok”, azaz hazátlanok vagyunk. De arra is hamar ráébredtem, hogy nem kesereghetünk örökké. Azokra a tapasztalatokra kell figyelnünk, amelyek megmutatják, hogy az emberek többsége jó, és befogad, elfogad lakhelytől, nemzetiségtől és anyanyelvtől függetlenül, bármennyire is az ellenkezőjét érzékelnénk a médiában.

Olyan faluban nőttem fel Maros megyében, ahol a román gyerekekkel is játszhattunk magyarul, iskolatársaimhoz is hol egyik, hol másik nyelven szóltam, és a szomszéd bácsi is ugyanúgy mosollyal válaszolt a csókolomnak, mint a bună ziuának. Így természetes volt, hogy Erdély ilyen kétnyelvű hazám. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a nyelv nem lehet akadály, nem állhat falként közöttünk. És ez nem változott. De van valami őszinte mélység abban, ha magyarul mormolhatom a Miatyánkot az idegen nyelvű istentiszteleten, magyarul dúdolhatom egyházi énekünk szövegét a nyugati templomokban, vagy ha magyarul mondhatom ki: szeretlek.

Berekméri Gabriella

Goethe-től a Szentháromságig

Magyarságtudatomat a hitemmel együtt kaptam. Jelen volt, nem tagadtuk a családunkban, de a nép, ahová tartozom, a megtérésem után vált nekem igazán fontossá. Isten másik távlatot nyitott meg: a személyes felelősségem mellett a mások iránti felelősséget is. Egy kis falusi közösségben élek Kelet-Szlovákiában. Olyan emberek között, akiknek a szemében csillogást látok, amikor együtt énekeljük a magyar Himnuszt. Az idősebbeknek még az emlékeiben él, amit mi, fiatalabbak próbálunk felkutatni, (újra) megtanulni, tovább vinni: azok az áldozatok, amelyeket felvidéki magyarként sok-sok éven át ellenszélben, mégis Isten segítségével meg kellett hozni. Nem magukért: mindenki egymásért. Ez az „egy-másért” tud minket igazán megmozgatni.  

Ismerős az az érzés, amikor Magyarországon te vagy a „szlovák”, az „ukrán”, a „román”? Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában meg te vagy a magyar, akit lehet utálni, akivel szemben meg lehet fogalmazni valami csípőset. Hogyan viseled? Ez nekem azt tanította, hogy erősen gondolkodjam el azon, ki vagyok, hová tartozom igazán, mit jelent nekem a hitem, a magyarságom, az értékeim. Nem is olyan régen, a munkácsi várról lefelé jövet budapesti barátom, aki látja, hogy mi, határon túliak valahogy máshogy állunk ehhez a kérdéshez, megkérdezte tőlem: „Neked mit jelent a magyarságod?” Sok dolgot mondhattam volna, akkor azt válaszoltam: „Kapcsolat és emlékek.”

Nem tudom, milyen magyar lennék az anyaországban. Nem tudom, hogy az áttelepülés most mit változtatna rajtam, bennem. De azt tudom, hogy senki sem veheti el tőlem a tábortűz mellett Tüzed, Uram, Jézust éneklő vagy a parasztingben néptáncoló gyerekek képét. A templom körül követ csákányoló vagy a Nélküledet teli torokból zengő fiatalokat. A vállalkozót, aki ha idő szűkében nem tudja vállalni a megbízást, felhívja a „konkurenciát”, hogy felajánlja neki, hisz’ ő is jól dolgozik. A nagymamát vagy nagypapát, akit ha a régi dolgokról kérdezek, nem tud könnyek nélkül beszélni róluk. Tisztában vagyok azzal, hogy ennek az ellenkezőjére is sok példát lehetne mondani. Abban is biztos vagyok, hogy ilyet a világ bármelyik táján találunk. De nekünk, akik itt élünk, ezek fölött szivárványként húzódik az ív, amely arra emlékeztet, hogy összetartozunk, és számíthatunk Istenre és egymásra. Sőt hadd írjak nektek arról is, amit szlovák keresztyének között tapasztaltam: első találkozás, közös önkénteskedés egy több ezer fős keresztyén fesztiválon, ahol ezek az élő hitű fiatalok érdeklődőek, őszintén nyitottak, sőt meglepettek voltak, amikor elmondtuk nekik, hogy mit keresünk itt magyarként.

Goethe-től vált ismertté a gondolat, hogy a gyermekeinknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. A gyökerek alatt érthetjük a hovatartozást, a közös történeteket, a családi emlékeket, a szülőföld szeretetét, a biztonságot. Szárnyak alatt pedig a bátorságot, a kezdeményezést, az álmokat, az új utakat, a célokat. Számomra ez a gondolat úgy nyer értelmet, ha életemre az Atya ajándékaként nézek, ezek a gyökerek egészen Krisztusig érnek, a szárnyak pedig a Szentlélek szelébe kapaszkodnak.

Kiss Miklós

Asztalterítő és magyarság

Szórványban élő hívő keresztyénként – a Kárpát-medence legdélebbi református gyülekezetének tagja vagyok – már többször tűnődtem azon, hogy keresztyénségem vagy magyarságom a fontosabb. Mindig arra jutottam, hogy egyértelműen a keresztyénségem az. Ez viszont szorosan össze van kötve nemzeti öntudatommal.

Sokszor hallok különböző hasonlatokat a szórványról és a magyarságról. Az eddigi legeredetibb ezeket olyan asztalterítőhöz hasonlította, amelynek a széle díszesebb, mint a közepe. Én nem hiszem, hogy mi szebb, jobb hívők vagy magyarok lennénk az anyaországiaktól. Ugyanakkor az elhanyagolt, levágott, bepiszkolt, lelógó terítőszél nehezen tudja elmagyarázni a másik asztalon lévő, nem lelógó terítőnek, hogy miért ragaszkodik ahhoz a helyhez, ahol van. Hányszor és hányszor próbáltam elmagyarázni külföldieknek, hogy miért függ össze a magyarságom és a hitem. „Nem Magyarországon születtél, miért nevezed magadat magyarnak? A hitednek is köze van hozzá? Na ne már!” Általában feladom, és csak annyit mondok, hogy ez van, legalább fogadd el, ha már elmagyarázni nem tudom. Kedves olvasó, ha te is így érzel, de neked már sikerült ezt jól megfogalmaznod, kérlek áruld el a titkot! 

Úgy érzem, hogy nem a hitem sarkallt arra, hogy a magyarságomat is fontosnak tartsam. Épp fordítva: az anyanyelvem segített a hitem elmélyítésében. A család és a gyülekezet az az állandó hely az életemben, ahol kizárólag magyarul beszélhettem. Lehet, hogy ezért is éreztem tartósan jól magam a közösségben, és ez segített abban, hogy komolyabban kezdjek foglalkozni a hit dolgaival. Természetesen megismertem más nemzetiségű hívőket is, de a későbbiek folyamán is egybefonódott a hitem és a magyarságom. Utóbbi miatt jutottam el olyan keresztyén táborokba, amelyekre más anyanyelvű barátaimnak nem volt lehetősége, a hitemnek köszönhetően pedig olyan anyaországi embereket ismertem meg, akik sokat segítenek a külhoni testvéreiken.

Őszintén hálás vagyok Istennek, hogy külhoni magyarként ismertem meg Megváltómat. Ennek köszönhetően különös módon tapasztaltam meg Isten szeretetét. Nem beszélhetek bárhol az anyanyelvemen? Cserébe viszont két nyelvet ismerek! Ha gyakran nem is értem, hogy mi miért történik a népemmel, bízom Isten gondviselésében, mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mit jelent megtartó kegyelme. 

Halász Hargita

Csillagok alatt

Az én otthonom a dombos, zeg-zugos, és ilyenkor, nyár elején különösen is zöldellő Buda. Az első szerelem számomra ez a mindig változó, megannyi történetet rejtő város volt, és ez az érzés közel három évtized alatt sem enyhült – annyit formálódott, hogy azóta már nemcsak tudom, hanem érzem is, mit jelent, ha van hova hazatérni.

A környék meredek utcáin tanultam meg járni, beszélgetni, rácsodálkozni az életre, és elmondani a reggeli, majd az esti imát. Gondolataimban lassan összeforrtak a mindennapok és a hála, mert az évek során rájöttem, hogy ami igazán meghatároz, azok közül semmit sem én választottam: egyszerűen kegyelemből kaptam. Szeretném azt mondani, hogy az én megfontolt döntésem volt keresztyénné lenni, de valójában Isten ölelt magához – ez az, amiért azóta sem tudok elég hálás lenni. És ez az, aminek köszönhetően egy négy évvel ezelőtti, tavaszi napon új utazás kezdődött. Úgy alakult, hogy az első igazán komoly újságírói feladatom a reformáció emlékévéhez kapcsolódott, ezért másfél éven keresztül jelen lehettem a különböző ünnepségeken, megemlékezéseken, és megismerhettem a Kárpát-medence megannyi gyülekezetét.

Az első riportkörutamon tíz közösségben jártam, tíz különböző református templomot láttam, amelyek mind mások voltak, mint a saját gyülekezetem temploma. Voltak aprók, freskóval díszített falúak, kazettás mennyezetűek és olyanok is, amelyek plafonján apró kálvincsillagok idézték az éjszakai égboltot. Ezeket az aranyló, iránymutató csillagokat figyelve jöttem rá, hogy bárhol is lépem át egy református templom küszöbét, oda kicsit hazaérkezem. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy Isten kegyelméből vagyok magyar református, ami azt jelenti, hogy egy nagy családhoz tartozom.

Mérföldkő volt ez az időszak: a következő hónapokban több időt töltöttem különböző autókban, mint otthon, de csodálatos volt megtapasztalni, hogy száz meg száz kilométerre bármelyik égtáj felé még mindig magyar szóval köszöntöttek bennünket az összes parókián. Sőt nemcsak köszöntöttek, hanem behívtak otthonaikba, olykor szállást is adtak, megosztották velünk a kávét és az ebédet. Abban az évben több ezer kilométert utaztam, a következőkben pedig legalább ugyanannyit, de ez egy pillanatig sem volt nehézség. Az elmúlt évek találkozásainak köszönhetem, hogy igazán kézzelfoghatóan tapasztaltam meg az Úr szeretetét, azt, aki mára lettem, és a családom fontos részét is. Ezen a tavaszon, amikor a lakásból is alig-alig lehetett kijönni, ezek az emlékek tartották bennem a lelket és adtak reményt, emlékeztettek, hogy a távolból is összetartozunk, és ezen nem változtatnak vírusok, rendszerek vagy határok.

Egyre inkább azt hiszem, hogy minden okkal történik – még akkor is, ha mi magunk nem tudjuk meg ezt az okot. Ezért hiába vagyok még mindig otthon ugyanazokon a kacskaringós, budai utcákon, tudom, hogy a haza még ennél is több. Számomra az, hogy itt, a Kárpát-medencében nekünk közös a történelmünk, közös a nyelvünk, és ha felnézünk a nyáresti égre, ugyanazokat a csillagokat látjuk, és ami a legfontosabb: ugyanahhoz imádkozunk – Atyánk is közös.

Farkas Zsuzsanna

Vannak dolgok

Vannak dolgok, amelyekről már nem beszélek. Egyéni traumák, amelyek az elmondás, sokszori elbeszélés útján a múlt építőköveivé alakultak át. Békében tudok már élni a megváltoztathatatlannal. Sőt legtöbbjük akár pozitív értelmezést is nyert újrakeretezés útján, vagy perspektívaváltás segítségével. A kollektív traumákhoz is így állok lassan már. Részem, tudok róla, emlékszem rá – vagy utólagos rám gyakorolt hatására –, de nem érzem úgy, hogy újra és újra el kellene mondanom, ki kellene beszélnem, el kellene keseregnem. Már nem… Nem kell, hiszen tőlem sokkal bölcsebbek mondták már el ezt sokkal jobban. Hogy csak egyet idézzek: „Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.” (Juhász Gyula)

Azért néha színt kell vallani… mondjuk, ha kérdez a lányod. Ha ugyanaz a kérdés merül fel benne, amely benned is kislányként (ó, de nehéz volt összerakni fejben, amikor magyarázta apám!): „Ha mi itt magyarok vagyunk, és magyarul beszélünk, akkor ez miért nem Magyarország?” És ő is színt vall, amikor rajzol nekem krétával, ceruzával, vízfestékkel, valahogy mindig színt vall, általában pirosat, fehéret, zöldet. És színt vall a másik lányom is, amikor kikakacag, ha más nyelven hall megszólalni, vagy minden alkalommal, amikor népdalt énekel nekem. Én is éneklek neki:

„Az otthon ott volt, ahol bejártunk / mindent százezerszer már… / S apánkat kértük, hogy vegyen fel / most az egyszer, mert magasról / más lesz a táj.

Az otthon itt van, ha jössz mellettem, / Még ha nem is nézel rám. / Tudod, már régen észrevettem, / hogy szemedben én hazáig / látok simán, ellátok simán. / Rád nézek néha némán, / s az otthon visszanéz rám.” (Roy és Ádám Trió – Az otthon itt van [Magyar vándor])

Szóval otthon vagyok, határon innen és túl. Történelmi gyásznapon innen és túl.

És ha a mai napra gondolok, vagy elképzelek egy száz évvel ezelőtti napot, vagy egy száz évvel ezutánit, akkor is csak egy dal jut eszembe, méghozzá Gárdonyi Zsolt Magyar éneke:
„Kegyelmes Atyánk! Népek közé szórva, / ‘Tebenned bíztunk eleitől fogva’! / Add: éljünk egymásért és senki ellen, / Bárhol a földön, de Isten-közelben! / Szólj ötágú síp, zengj, magyar ének, / Adj hálát az ég nagy Istenének!”

Újra és újra elmondom magamban magamnak, eléneklem a lányaimnak, míg végül beépül egyéni és közös múltunkba, hogy aztán építőköve legyen a jövőnek is: „Bárhol a földön, de Isten-közelben.”

Pusztai-Tárczy Beatrix