„Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek”- így szól az Úr.” (Róm. 12,17-19)
Vannak szavak a Bibliában, amelyek egyre többször fordulnak elő addig, míg az utolsó fejezethez érnénk. Ilyen a békesség szó is és ennek minden szinonimája. Messze nem véletlen ez, hisz a békességért folyamatosan meg kell dolgoznunk, ez a munka pedig két részből áll. Az első része, hogy én önmagammal és minden hibámmal megbékéljek. Ez a békesség pedig Istennel kezdődik, hiszen az egész életemért és t minden döntésemért Neki tartozom elszámolással. Rámutat, beismerem, megvallom, Ő a kegyelméből megbocsát, és így én pedig békességre találhatok. Ez az első, amit már gyerekként a vasárnapi iskolában is megtanítanak nekünk.
A munka második része abból áll, hogy megbékéljek a körülményekkel, a múltammal és azokkal az emberekkel, akik az életem részei lettek. Ez már összetettebb, hiszen a környezetünk sok ingerrel áraszt el, ezekhez az ingerekhez pedig hozzátartozik az is, ha nem szerettek, megbántottak, elárultak, ellöktek, megcsaltak vagy szándékosan fájdalmat okoztak nekünk.
Aki bánt és fájdalmat okoz, abban nincs szeretet én felém. Hiszen „a szeretet, egyik alapvetése, hogy bánthatnálak de nem teszem” (Feldmár András). Persze a másik oldalon állva nehéz annyi szeretetet összekaparnom magamban, hogy válaszként ne bántsam azt, aki nekem is fájdalmat okozott. Nem könnyű hordozni a sebeimet, amiért talán sose fognak bocsánatot kérni. De ami néha mind közül a legnehezebb, az az, hogy minden sértettségemet és egómat félre dobva ne játszam tovább az Istent, mert nem az én felelősségem a megbocsátás, és nem az én reszortom a bosszúállás sem. Helyette egy sokkal emberibb szerepet kaptam, ez pedig a szabad akarat.
Lehetőséget kaptam, hogy dönthessek a békesség mellett, és így megbékélhetek minden fájdalmas emlékemmel. A döntésemen pedig rajta lesz Isten áldása, hisz Ő úgy tud munkálkodni értem, ha előtte megtöri az emberi oldalamat.
„Az erő valójában a fájdalommal jön létre. Azért keletkezik, mert az illető befejezi az önátverést, ledobja a mellkasáról a mázsás súlyokat, és elkezd szabadon lélegezni.Te is, mint mindenki, eldöntheted, hogyan szeretnél levegőt venni: úgy, hogy mázsás súlyok legyenek a válladon, vagy azok nélkül, szabadon.” (Csernus Imre)
Az elfogadás tehát egy döntéssel kezdődik. A legdrágább ajándék a szabad akarat, amit bár egyáltalán nem érdemlek meg, mégis megadta az Isten. Igéjében nem utasít arra, hogy békességben éljek, inkább ez egy útmutatás, hogy amennyire tőlem telik, próbáljak e felé haladni. Tisztában van vele, hogy ez nem fog hasraütésszerűen menni. Igaz a mondás, hogy az idő minden sebet begyógyít, de az idő akkor tud a mi oldalunkon dolgozni, ha előtte úgy döntök, hogy megpróbálom elfogadni a tényeket: igen, bántottak és nem szerettek, de ahogy én is Istennek tartozom elszámolással, úgy mindenki más is a környezetemben.
Böszörményi-Bálint Eszter
