Ez az a mondat, amit nagyon könnyű úgy befejezni, hogy tévtanítás legyen a vége. Hiszen, ha hitünkben bármi vagy bárki olyan fontossá –, vagy még fontosabbá – válik, mint Krisztus, már elindul a lavina, és a Krisztus mellé, Krisztus elé tett dolgok kiszorítják hitünk Szerzőjét és Elvégezőjét a középpontból. Pedig mennyi mindent leegyszerűsítene, ha Krisztus mellé értelmező eszközként odatennénk a Vele egyenértékű erkölcsösséget, egyházi hagyományt, politikai párthűséget és így tovább. De ezzel feláldozzuk azt, amit Jézus Krisztus fenntartott magának, hiszen Ő senki másról nem beszélt így: „én vagyok az út, az igazság és az élet”.
Nagy fába vágjuk a fejszénket, mikor a szerkesztőtársakkal arra vállalkozunk, hogy ebben a hónapban bejegyzéseinkben szeretnénk JÓL befejezni a fenti mondatot. Az oka, hogy ezt a témát választottuk, egy olyan hitbeli állapot, amit leginkább a csontritkuláshoz hasonlítanék. A csontritkulás (osteoporosis) ugyanis egy olyan folyamat, mikor a csontok mennyisége, minősége és működése is romlik. Szomorúan látom, hogy egyre több keresztyén körben gyorsul fel ez a folyamat, a mi esetünkben Krisztusfogyatkozásnak nevezném.
Megvannak az alkalmak, a begyakorolt, protokoll válaszok, ájtatosan elmondott imák és nagyon-nagyon-nagyon áldottnak kikiáltott, valójában semmitmondó konferenciák, amik után a résztvevők még összezavartabban, üresebben és fáradtabban mennek haza, mint ahogy elmentek. Ugye ismerős, amiről írok? Esetenként a keresztyénség egy szintre süllyed az életvezetési tanácsadással, bizonyos beszéd- és öltözködési stílusok kizárólagossá tételével, és olykor semmi relevánsat, megtermékenyítőt, biblikusat nem tud mondani a világ történéseivel szembesülve. Talán rossz a diagnózis, de úgy gondolom, hogy keresztyénségünk mennyisége, minősége és működése mindig attól függ, mennyire következetesen és engedelmesen ragaszkodunk Krisztushoz – és Krisztushoz egyedül. A Krisztus nélküli keresztyénségből könnyen lesz buddhizmus, amikor már mindenkit nagyon szeretünk, és nem is imádkozunk azért, hogy Jézus szeretete legyőzze a másikban a bűnt. Könnyen lehet belőle elvont igazságok tetszőleges gyűjteménye, amiket jó hangoztatni és lobogtatni, de igazán még egyetlen életet sem tettek szabadabbá. Elvárások és parancsok gyűjteménye, amik csak még nyomorultabbá teszik az amúgy is összetört, megfelelni akaró embert, és még önigazultabbá teszik azt, aki szerint minden mással és mindenki mással baj van a világon, őt kivéve.
Írásainkban szeretnénk arról gondolkodni, hogyan is viszonyul egymáshoz például Krisztus és kultúra, Krisztus és környezetvédelem, Krisztus és pszichológia, Krisztus és a LGBTQ kérdés. Mivel a református felekezetnek nincs tanítói hivatala, nem normatív tanítást fogunk megfogalmazni, hanem igyekszünk olyan személyes, megharcolt és szubjektív írásokat elétek tenni, amikre reagálhattok és amiket hitünk alapján fogalmazunk meg. Őszintén hiszem, hogy ha a témák végiggondolásában keresztyénként nem féljük használni a krisztusi mércét, akkor tovább jutunk, más felismeréseket is találunk, mint azok, akik Krisztust nem ismerve – vagy kizárva Őt az egyenletből – próbálnak véleményt formálni. Sem többek, sem kevesebbek nem vagyunk azoknál, akik Jézus nélkül látják és működtetik a világot, óvakodunk a keresztyén felsőbbrendűségtől és gőgtől, viszont a legjobbat szeretnénk adni magunkból és a keresztyénségből is a világnak, amivel rendelkezünk: Krisztust, az Ő átformáló, győztes szeretetét.
Mert Neki valóban nem mindegy, hogyan élünk és gondolkodunk. Segítene mindkettőben, ha hallgatnánk Rá.
Remélem ebben a hónapban is találsz lelki eledelt az asztalunkon, Tesó. Imádkozom, hogy tisztázódjon és örömforrássá váljon az a válasz, amihez egy személyes kérdés vezet: mi a helyzet most Krisztussal és velem? Nézd Krisztuson keresztül a világod, a munkád, a környezeted, az érzéseid és a sebeid, tarts velünk és ne félj nyitottan gondolkodva kérni vezetését és bölcsességét!
Laskoti Zoltán
